"Éld meg az ösztöneid..." - avagy: szellem a palackból?

Egyfelől felszabadító érzés.

Másfelől a rabság érzése. Valami, ami köt, ami irányít, ami...

És ráadásul még önző is.

Persze felmerül, hogy harcolhatunk-e az ösztöneink ellen - pontosabban, hogy győzhetünk-e felettük...?
Vagy csak ideig-óráig keltehtjük azt a büszke illúziót, hogy igen...?

Le kell-e győznünk őket...?

Persze, hogy nem. Elfogadnunk kell. A kérdés az, hogy...

Nem. :) Nem is kérdés, hogy mások képesek-e elfogadni.

Épp ezt beszéltük meg legutóbb, hogy semmit sem számít, hogy mások, "kívülállók" mit fogadnak el, és mit nem.
Nem nekik kell megfelelni.

Ma valaki felvetette, hogy bízom-e magamban.

Azt válaszoltam, hogy az egyetlen ember ma ezen a világon, akiben bízom, az saját magam vagyok...



Elég súlyos, messzire mutató kijelentés. :/

Nem biztos, hogy számba akarom-e venni, kikben "kellene", hogy meg tudjak bízni...
És - talán az egóm - nem biztos, hogy feszegetni akarom, az én hibám-e ez a bizalmatlanság... Korábban már elmélkedtem egy sort ezen. Hogy a csalódás a saját várakozásainkban való csalódás, nem a külső tényezőkben, emberekben való csalódás.

Redfieldet idevéve, gyakorlatilag önmagunk energiagyűjtő-fókuszáló képességébe vetett bizalmunk csalódása.

Talán valóban - vagy "még mindig" - én várok el túl sokat másoktól...

Talán az elvárásokkal is hiba más felé fordulnunk, mint saját magunk felé...

Talán a sikert inkább úgy kellene megfogalmaznom, hogy "a saját magammal szemben felállított elvárások teljesítése."



:)

Az egyik elvárásom az volt magammal szemben, hogy vessem le az ösztöneim rabigáját...

Azt hiszem, ez egész jól sikerült.
Hiszen nem irányítottak az ösztöneim.

Az "ösztöneim megélése" vajon azt jelenti, hogy "kontrollált körülmények között" átengedem magam nekik...?

Furcsa visszatekinteni az útra magam mögött.

Az "egyedül" töltött időkre, a tévedéseimre - köztük is a legnagyobbakra, és a kétes értékű sikerekre...

Mindezek felett pedig magára az útra, amely az egyetlen valódi értéket teremtette meg bennem - a tapasztalatot, a gondolkodást, a tanulást és felismerést.

Az egyetlen valamirevaló értéket, amit a legkevésbé sem értékelt eddig senki, akinek az értékelése fontossá vált számomra.

Az egyetlen értéket, amely csak bizonyos szempontból tekinthető értéknek - hiszen a fejlődés is viszonylagos... :) Nézhetjük a papucsállatka szintjéről, és az angyalokéról... :)



Vajon az ösztöneim megélésének folyamatosnak kell lennie? Vagy elég, ha része a "napi rutinnak"...? :)

Lehet, hogy nekem is könyvet kellene írnom, mint Csernusnak...

És ha - mint Csernus - bízom magamban, akkor igenis feltételezem, hogy annyi értékes gondolatot én is össze szedek, mint Dr.Csernus... :)

Lehet, hogy kevésbé tálalom eladhatóan... :)

- Milyen ösztönöket ismersz...?
- ... Túlélési-, szexuális-, ... gyermeknevelési- (?)...
Húúú...
Ez... Biztosan számtalan van... :)

Éljem meg őket...
Hát - talán egy veszélyes van köztük... ;) :P :D :D

Hm... Rám, vagy másokra veszélyes...?

...