Zene, Szavak, Hála és Szeretet

Meseszép!


Hallgatom, és kiemel a testemből...


Messze ragad, időben és térben - múlt és jövő képei keverednek... Talán egy jövő és egy másik múlt képei...





Egy művész, aki hegedűn játszik, cserélne velem.

15 évet tanult, és mire idáig jutott, megcsömörlött a világtól. :(

Mert megváltozott, mert az emberekben nincs már annyi igény a szépségre, a zenére, mint régen...

Utcán zenél.



Hihetetlen.


Én romantikus lelkesedéssel, csodálattal láttam és hallgattam Őt, hol itt, hol ott tűnt fel a forgalmasabb tereken...

Mert képes arra, amire.

Gyönyörűséget, mosolyt, boldogságot adni az elhaladó embereknek...




Ahogy ott álltam - most először ennyire közel mellette - és néztem a húrokon trillázó ujjait, a kezében táncoló vonót...

Megkísértett, hogy igent mondjak...

Hogy azt mondjam, "jó! cseréljünk!"

Olyan bizarr hangulata volt a pillanatnak - szinte éreztem a lesben lapuló Sors remegését, ahogy várta, hogy egyetlen kis érzelemvillanással eláruljam magam, és torkon ragadhasson, felforgassa a világom, és testet cseréltessen velem...

Szinte láttam, hogy ha kezet nyújtanék, megpecsételve az üzletet - mint hajdan a mesében "és megnyílt a föld, s a pokolból felmén az ördög, s izibe magával vitte" -, hirtelen tótágast állna a világ, aztán szédülő fejjel tápászkodnék fel a földről - immár a zenész testében...

10 év és vagy 50 kg plusz - és az a 10-15 évnyi tapasztalat...

Azért ez kicsit ijesztő, még ha a tudása elbűvöl és csábít is...


Hiszen tudom, hogy egyikünknek sem könnyű. Nem mertem volna bevállalni.
Tudom, hogy az túl könnyű lenne, ha minden maradna a régiben, csak a tudását kapnám meg. Ez még aligha elegendő ár volna - bár ugye felmerülne, hogy a tudás elcsábítana, s magam is naphosszat az utcán ülnék.



Hányszor gondoltam már rá, hogy ha tudnék zenélni, akkor utcai zenélésből élnék...! :)



Milyen ironikus humorú az élet - ami az egyikünk szemében áldás és csodálatraméltó, az a másiknak teher, és egy hibás döntés átka...



Régóta láttam már őt egyébként, de csak most szólítottam meg.

Mindig megköszöni, ha valaki pénzt dob a hegedűtokjába. És mikor játszik, mintha mosoly derengene a szája sarkában...



Szeretném így látni.

Annak ellenére, hogy mennyire keserűen nyilatkozott meg, mikor beszéltünk...


Milyen visszás - az ember, aki csodára képes, önmagát félkarú bénának, a világot siralomvölgynek látja...


:(



Azt mondta, az embereknek a jó szó hiányzik.




És most - lám - jó szót kaptam ajándékba Valakitől, aki maga is kapott általam...

Mindketten adtunk a másiknak - önmagunkból.

Szavakkal.

És mindketten felismertük ennek az értékét...
És megtapasztaltuk az élményt, amit az önzetlen, a feltétel nélküli szeretet jelent...

A Hálát.



És mindketten érezzük a zene csodáját.

Hálás vagyok a szvakért és a zenéért - két csodálatos ajándékunkért... Istentől...? :)
Tőle.
:D

Milyen furcsa!

Valaha úgy éreztem, elárultak a szavak! A világom összeomlását köszöntem nekik. :)

Ma hálás vagyok értük.

El kellett telnie majd egy évtizednek...



És hálás vagyok a zenéért - "Sanyiért", az utcai zenészért, aki Jézust juttatja eszembe... :)
Saját szenvedéseivel ad fényt, reményt és hitet az embereknek. :)



Valaha elutasítottam Istent. Vagyis előítéletes voltam a vallások ostobaságai miatt.
Ma pedig a világképem alapja Ő.

Valaki, vagy valami - aki megteremtette a világot, valahogy.

Nincsenek magyarázatok, válaszok - csupán egy feloldhatatlan logikai szükségszerűség.

Egy szükségszerűség - hogy nem "egyszer csak lett".

Egy szükségszerűség, amelyet bizonyos filozófiai-pszichológiai megfontolások az egó önfenntartó ösztöne megnyilvánulásának tekintenek.
Hogy emiatt nem vagyunk képesek elfogadni a gondolatot, hogy lehet "oktalan" a létezésünk.

Persze, ha a gondolatai által mindenki maga teremti a valóságát, akkor nekem ne magyarázzanak...! :) Mert az én valóságomban nem oktalan a létezésünk..!



És ezt, a végső Okot nevezem Istennek.




Mennyit változtam az évek alatt...! :)


Már csak egy dolog maradt kérdéses bennem...

Ki merem már mondani, hogy "Szeretlek..."?


Vajon attól félek, hogy félreértenek - vagy attól, hogy magam keverem össze a hála és a szeretetéhség érzéseit magával a szeretettel...?

Vagy a Hála felfogható a Szeretet egy aspektusának...? :)
Azt hiszem, igen. :)



Talán éppen az a gondolatunk hibás, hogy a "szeretet" különleges érték, amit csak különleges alkalmakkor, különleges embereknek tartogatunk...

Nem mondjuk ki boldog-boldogtalannak, nehogy hétköznapivá váljon, és - mint más egyebek - elértéktelenedjen...

Talán ez az alapvetően hibás gondolat...

És talán ebben gyökerezik valójában a félelem.


Nem is azért félünk gyakrabban kimondani, mert mit gondol majd a másik...

Félünk, hogy nekünk lesz kevesebb, nekünk jelent kevesebbet majd...

Nekünk - nekem... :)

Meg kellene szoknom, hogy ne hárítsak a megfogalmazással, hiszen úgyis csak magamról nyilatkozhatok...