Hallgatózom.
Míg a hangok körbelengnek, s csábítón cirógatva borzolnak végig, én csendben befelé fülelek...
Amit érzek...
Az érzés...
Van olyan, hogy valaki elfelejti, hogy minek is nevezik az érzést, amit érez...?
El lehet temetni - hogy ne kelljen néven nevezni -, amit érzünk...?
Hozzá lehet-e szokni annyira egy érzéshez, mint a lélegzetvételhez...?
Lehetséges-e, hogy oly hosszú időn át lélegezzünk be egy érzést, hogy végül már - oly természetes - azt hisszük, levegőt lélegzünk...?
Hogy ez a természetes...?
Lehet, hogy a levegőm valójában beteljesületlen szerelem...?
Hogy miért merült fel ez az abszurd gondolat..?
Egy "barátommal" beszélgettünk. És elmondtam, mit érzek - úgy általában.
Én azt gondoltam, ez kíváncsiság - ez az érdeklődés valaki iránt.
Ő azt mondta - "Te hülye, te szerelmes vagy...!"
...
Csak pislogtam.
Mondom - "Dehogy! Hülye vagy...?! Már hogy lennék szerelmes...?!"
De nem hagy nyugodni ez a gondolat...
Én mindig hittem a szerelem örökkévalóságában.
Abban, hogy ha én egyszer kimondom, akkor az örökre szól...
Aztán, hogy ezt is "csak" a tudatom teremti-e...? Talán.
Talán nem voltam elég átgondolt, mikor kimondtam, hogy szerelmes vagyok a női nembe.
Talán nem voltam elég átgondolt, mikor valaha is kimondtam, hogy "túl vagyok rajta".
Talán a hitem az örökkévalóságban valóban örökkévalóvá teszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)