Uradalom

Mikor megszületett, még nem tudta, hogy más, mint a többiek. Más, mint a körülötte rajzó emberparányok többsége. Nagyobb náluk - több. Egy nagy házban született, s ahogy nőtt, lassan felfogta mit jelent a kastély szó, ahogy mindenki a házukat emlegette. Ráébredt erre is, mint ahogy észrevette, minél idősebb lett, annál távolságtartóbbak lettek vele az emberek. Hogy úrfinak szólították, már megszokta. Csak az anyja meg az apja nevezte a nevén odahaza, meg ha nagy ritkán a vendégekkel más gyerekek érkeztek, néha ők.
Ahogy cseperedett, mind több mindent tanítottak neki. Nem szerette a tanárait, mert unalmas órákig beszéltek régmúlt dolgokról, amiknek semmi értelmük sem volt számára, vagy olyan ostobaságokkal traktálták, miként kell összeadni-kivonni. Ő persze sokkal szívesebben ment volna játszani a kastélybeli gyerekekkel, bár az apja és az anyja mindig rászóltak és megszidták, ha elcsavargott velük naphosszat. Azt mondták, nem ereszkedhet le közéjük. Nem igazán értette, miért mondják ezt, hiszen a házuk egy dombtetőn állt, és mikor apja vadászni ment, vagy az anyja piknikezni a szomszédos birtokok asszonyaival, mindkettejüknek le kellett ereszkednie az erdőbe, vagy épp a tisztásra...
Aztán egyszer csak nem csavaroghatott többet a korabeli szolgagyerekekkel (anyja így hívta őket). Bezárták a nagy kaput a külső falon, vasba öltözött erős férfiak álltak odafenn éjjel-nappal - őrizték a falakat, azt mondták. Hogy ugyan kinek támadna kedve ellopni több mázsányi csupasz követ, azt nem mondták - aztán, mikor megkérdezte apját, megtudta, hogy háború lesz. Nem értette ezt a szót, és az apja leült mellé, és hosszan mesélt a régmúlt időkről, mikor barbár hordák törtek be az országba, és a király minden hercegét hadba szólította a keleti végeken, hogy útját állják a pusztításnak. Ő csak hallgatta az apját a nagyterem kandallója előtt, és egyre kisebbnek érezte magát. Nem fogja szeretni a háborús meséket, ezt már akkor egészen biztosan tudta.
A nappalok teltek tovább rendületlenül, az élet nem állt meg a kastély falain belül sem. A hátsó udvarokon vasba öltözött férfiak játszottak háborúsdit - gyakorolnak, mondták -, a szolgagyerekek pedig a falakon belül találtak maguknak új elfoglaltságot. Ő nem járt már közéjük játszani. Apja időről-időre kilovagolt a harcos férfiakkal - már tudta, hogy lovagoknak hívják őket, az apja is lovag volt -, és csak napok, olykor hetek múltán tért vissza megfogyatkozott kíséretével. Meg lehetett szokni. Ahogy a csendes vacsorákat az anyjával, apja üres székét, sőt tanárai folyton duruzsoló hangját is megszokta lassan. Tanárai egyre újabb dolgokról meséltek neki, sokszor kérdezgették a korábban hallottakról, anyja pedig arról beszélt, milyen feladatai lesznek, ha egyszer majd ő ül apja székébe. Csöndes fiú lett belőle - csöndes és engedelmes. Vívóleckéin szótlanul tűrte a fájdalmakat, a kudarcokat, ősz magisztereit mind nagyobb alázattal hallgatta, s rendre megfelelt minden kérdésükre. Esténként, mikor magára maradhatott, kilopózott a szobájából, fel a kastély legmagasabb tornyába, ahol kiült a szédítő magasságban nyíló, keskeny ablakok párkányára, s a tájat nézte, meg a csillagokat. Innen ellátott egészen a hegyekig. Tudta, hogy addig terjednek apja birtokai. Nézte a Hold sápadt arca előtt elúszó felhő-nyájakat, s a napra gondolt, mikor majd ő lovagol ki talpig vasban, hogy a király hívó szavára megvédje birtokait, családja nevét és becsületét, s az országot, melynek határán az ő uradalmuk elterül.