Van egy ember, hébe-hóba látom. A Nyugatinál, a Deákon, vagy épp Ferencieken.
Hegedül.
Egy tábori kisszéken ülve, hidegben vagy fülledt nyári esten - csak játszik rendületlenül...
Ilyennek láttam őt.
Ma megszólítottam.
Nem bírtam tovább némán hallgatni. Táncra hívott minden hang - bár aligha van adottságom/tehetségem a baletthoz, vagy a művészi tánchoz... De nem lehetett nyugton maradni a hangjaira...
Beszélgettünk, és a világot - mint kiderült - annyira negatívan látja, hgy az számomra a művészetével szinte összeegyeztethetetlennek tűnt...
Megtudtam Tőle, hogy 10-15 év gyakorlással tud valaki arra a szintre eljutni, mint ő...
Hogy idő előtt ott hagyta a zeneiskolát...
Hogy ma már bánja, hogy a zenére áldozta az életét, mert az emberekből kiveszőben van az igényes szépérzék...
Rossz volt a beszédét hallgatni.
Míg úgy gondolja ugyanakkor, hogy az embereknek jó szóra nagyobb szükségük van, mint zenére...
Énnekem csak azon járt az agyam, hogy én hányszor derültem fel, hallva a játékát...
Hogy nekem igenis kell, hogy legyenek ilyen emberk - akik ilyen csodákra képesek...
Hogy vajon hány ember életébe lopott fényt azok közül, akik valahová útban hallottak néhány futamot tőle...?!
Hogy tisztában van-e egyáltalán azzal, mekkora csodát kapunk tőle...?!
Nem tudom elképzelni, hogy valaki emellett a zene mellett érzéketlenül menjen el...
Azt mondta, hogy az én szakmám sokkal szerencsésebb, sokkal jobb választás...
Mikor kérdeztem, hogy cserélne-e velem, ha tehetné, majdnem gondolkozás nélkül vágta rá, hogy igen...
:(
Ez számomra nagyon fájdalmas volt...
Eldobná 15 év gyümölcsét...
Én pedig szinte mindent megadnék érte, hogy bitokoljam a tudását...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)