Másképp látok, mint mások.
Ezt már sokszor megkaptam, innen-onnan.
Látom a részleteket, látom a hibákat, de ezeket nem taszító vonásnak élem meg...
Elfogadom őket az egész részeként, és a teljességet szeretem, úgy összességében.
Megkérdeztem egy régi ismerősömet, hány olyan embert tud felsorolni, akikre jó szívvel emlékezik, és akikről olyan kép él benne, hogy ki meri mondani - "szívesen élnék Vele, igen. Azt hiszem, tudnám szeretni."
A válasza: "egy sem".
És elkezdte sorolni, hogy milyen hibák miatt nem.
Én ugyanerre a kérdésre nehezen tudnék választ adni.
Mert gondolkodnom kell, hogy kit is soroljak ide.
Annyi emberrel találkoztam, annyi emberrel beszélgettem - és e beszélgetések, a közös élmények, az emlékeim alapján, többen is vannak, "akikre mernék egy életet áldozni", hogy megpróbáljuk boldoggá tenni egymást.
Nem tudom megindokolni, hogy miért, mégis hiszek abban, hogy csak az együtt töltött idő adhat megnyugtató választ az örök kérdésre - "működne-e"...
S mégis a gyakorlatban 10 emberből jó, ha egynek adunk egy esélyt...
És akkor is 10 esetből csak egyszer nem felejtjük el, hogy nekünk is tenni-, változni kell - nem csak őt vizsgáztatni...
Ezért vagyunk oly sokat egyedül - komoly társ nélkül.
Szerintem.
A tudatunk számára nincs lehetetlen.
Így tehát mi tart vissza attól, hogy az érzéseimet kimondjam azoknak az embereknek, akik felé irányulnak...?
Mért ne lehetne, hogy boldogan fordulunk egy irányba, és teszünk közös próbát...?
Hiszen, mi veszteni valónk van...?
Na persze.
Néhányuknak azért akad ez-az...
Leginkább persze csak a megszokott keretek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)