Szeretet

A szeretet valami más.

Már-már azt mondanám, embertől idegen érzelem...
Hiszen az ember eredendően önző. Az evolúció kegyetlen játszótér, nem ad módot az érzelgésre - pontosabban magas árat szab érte - az élet az ára, ha érzelegni akarsz.

És mégis - a papság eredendő bűnről beszél, én eredendő jóságot látok...!

Vagyunk, akik és amik vagyunk - állatok, biológiai testhez kötött lélek-nebulók, esendőek, vágyaktól és tévképzetektől ostromolt, elvakított csodalények...

Mégis - mindezek ellenére is ott a késztetés bennünk - a késztetés, hogy áldozatot hozzunk valakiért, hogy önmagunkból adjunk, hogy a világot adjuk valakinek, hogy...

Szeressünk.


Ezernyi kéj, ezernyi vágy, ezernyi dübörgő hullám ostromol - akaratunk bástyáit ezer kísértés dönti porba, elmossák a hullámok, s az ár elvonultával csak kacagnak legyőzött magunkon, megalázott, összetört szívünk, önbecsülésünk romjain...


Szeretni akarunk.

Hinni akarjuk, hogy képesek vagyunk rá, hinni, hogy van, aki méltó rá, hogy minden gyengeség dacára ketten, valakivel, közösen időtálló várat építhetünk, melyben nem reszkettet sorsvihar se már...


A szeretet más, mint a szerelem.

Ha a szerelem a láng heve, a szeretet a sivatagi Nap tűző sugara.

A szerelem jön, fellobban és felemészt mindent, nem tisztel istent, sem embert, nincs tekintettel senkire és semmire. Minden érzékünk elborítja, ragad ránk, édesen, mint a méz, míg lemarja rólunk tartásunk minden pajzsát, minden erőnket, izmunkat csontig csupaszítva...

Ha a szerelem a tűzvész táncoló vörössége, a szeretet az égbolt végtelen kéksége.

A szerelem jön,s tovaszáll. De alkonyt mindig új hajnal követ - mert a szeretet megújuló, a szeretet nem ismer határt, vagy időt.

Ha a szerelem a pokol perzselő vágyakozása, a szeretet a tiszta Emberi Tudat makulátlan akarata.

Ha a szerelem a gyémánt lebírhatatlan szilárdsága, a szeretet az Esthajnalcsillag ezüst ragyogása.



A szeretet valami más...



S oly nagyon vágyunk a szeretetre, hogy érte képesek vagyunk újra és újra elhamvadni a szerelem oltárán.