Monológok - avagy az őrület margójára

Jogos a kérdés:

Ugyan mégis kivel beszélgetsz Tesó?!

Ki az, akihez ilyen szívhezszólóan írsz...? Hol van ő most...? Hol volt tegnap, vagy egyáltalán bármikor...?

Van egy mondás, tudod. "Ne pazarold az időd azokra, akik nem tisztelnek meg azzal, hogy veled töltsék a magukét."


Mintha egy üres, sötét szoba közepén álló egyetlen csupasz széken ülnék...

"Mind, aki jó volt, elment rég,
Senki se mondja, hogy játszak még..."

Volt az életemben két fontos szereplő.
Mindketten állították, hogy érzik, hogy tudják, itt a helyük, s nekem mellettük.

Hittem nekik.

Hiba volt?

:) Aligha.
Mert én is éreztem. Éreztem, és ezért feladtam az önálló önmagam, hogy MI lehessünk.
Hittem, és onnantól csak MI létezett számomra, minden tervben, minden álomban, minden alternatív valóságban.

Hol vannak most Ők...?

Hol...?

A hang a fejemben az én hangom, s ami felel rá az emlékek visszhangja csupán.
Az felel csak, vagy az sem.

Hol van hát a híres megérzésetek? Hol van hát az sok színes közös álom?

Minden álmotokról ily könnyen lemondtok...?!

Vagy csak azokról, amelyeket félig már elajándékoztatok?!



Hol van a kitartás, hol a rendületlen hit, a bizalom, a harc azért, amiben hiszünk...?

Mitől más a közös álom...?
A sajátokért tudtok küzdeni. Azért, amit közössé tesztek nem.
Miért...?


Önzés? Féltek hinni másokban? Csak Ti vagytok jók? Csak Ti vagytok erősek...?

Szomorú.

Mert így születnek a magányosok.


Azok, akiknek elveszett a hite másokban.

Milliószám tudok mutatni belőlük...


A Világ elveszít egy embert.

Ti elveszítetek egy világot.



---