Ön-vallomás - Neked.

Tudod, ma elgondolkodtam azon, mit is érzek, ha Rád gondolok.

Vágyom a közelségedre.
Vágyom rá, hogy az az egy legyek Neked.
Vágyom rá, hogy engedj az életed részévé válni.

Vágyom rá, hogy ne tartozzam azok közé, akiket kizársz.
Hogy ne csak mond, hogy megbízol bennem - de érezzem is. Hogy ha baj van, ha valami fáj, ha egyedül akarsz lenni - akkor velem akarj lenni. Én szeretnék az a legbelső pont, az a biztos origó lenni, amelyhez mindig visszatérsz, s amelyhez oltalomért fordulsz, ha eleged van a világból.



Vágyom Rád.
Arra, hogy itt légy, velem.
Arra, hogy átölelhesselek.
Arra, hogy én kelljek...?
Hogy engem akarj...?

Mit is mondhatnék...
Miért nem teszek meg akkor mindent...?

Ezt a kérdést kellene megválaszolnom...?
Miért nem teszek meg mindent...?
Félelem a kudarctól...? Szembesülni azzal, hogy a minden is kevés...?
Ez volna az ok...?

Szeretem a hegedűt... Szeretem a gitárt, és a zongorát is.

Létezik, hogy szeretlek, és félelemből nem merek harcolni a szerelmedért...?
Nemrég azt mondtam, nem félek már az egyedülléttől.
Talán mégis...?

Tudod, próbáltalak elfelejteni.
De magamnak sem hazudhatom, hogy nem hiányzol...
Hogy nem jó emléékezni az együtt töltött időkre...
Hogy nem vágyom rá, bár lenne még...

A hiányod nem kellemes érzés...
Mint az éhség, amit nem tudsz elmulasztani...
Mint a szomjúság, melyről nem tudod, vége szakad-e valaha...

Törekszem rá, hogy megéljem ezt az érzést is - mint ahogyan magamba iszom ezt a zenét...
Ahogy táncolok rá... Ahogyan szárnyára vesz...
Ahogy Téged látlak, ha lehunyom a szemem.
Ahogy egy-egy arc az utcán, vagy egy filmben folyton Téged idéz...

...

Szerelem...?
Puszta vágynál biztosan több, hiszen az nem köthető személyhez...
Nem így...

Hiányzol.