2010.11.19. 7:10
A Nagy Ő-vel sétáltunk valahová. Mintha képernyőn láttuk volna a célt. Mintha követtünk volna két farkast. Ezek külön irányokban letértek a mi útvonalunkról. Láttuk, hogy végkimerülésben kimúlnak, a képernyőn csontváz jelölte a helyüket. Nevettünk. Valami folyam partján sétáltunk, homokos talajon. Mintha óceánba nyúló félszigeten lettünk volna – a tér körülöttünk hamarost valami végtelenbe veszett.
Vidámak voltunk, pedig tudtuk, hogy - mint a farkasok – mi is meghalunk – talán ezért is jöttünk ide.
Végül lefeküdtünk egymás mellett - talán nem bírtunk tovább menni -, és hagytuk, hogy rohanjon felettünk az idő.
Csak a csontvázaink maradtak. Hason feküdtünk, egymástól 5-10 centire. Egymás arcát nézve haltunk meg – pontosabban a testünk halt meg, mi pedig nevettünk rajta, ahogy lassan csak a csontok maradtak, és emlékszem, Neki a szőkés haja.
Tovább beszélgettünk – talán egy idő múlva , mintha felébrednénk –, nevettünk, hogy vajon mióta fekhetünk így itt, ahogy kinézünk… Két éve? Vagy húsz…?
Mondtam Neki, hogy milyen vicces – életünkben mennyit dobált a Sors ide-oda, sokszor és sokáig oly távol egymástól – és most tessék, mégis ott vagyunk, ahol lennünk kell, ahol lennünk kellett volna végig – egymás mellett.
És érzem, hogy most – Mellette – tökéletesen boldog vagyok így, holt csontvázként is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)