Tágra zárt szemekkel...?!

Nem könnyű...


Mikor a legközelebb állók is ridegen reagálnak.

Mikor ők is csak az elvárásaikat hangoztatják az elfogadás helyett.


Mikor egy perc alatt senkivé gyalázhat az indulat.

Mikor mindent, amit eddig "felépítettem", semmivé foszlathatja az első szélroham, az első nehézség...


Miért van, hogy jót akarok "mindenkinek", és valahogy mindig, mindenki csak azt látja benne, ami nem sikerül...?

Hazugnak bélyegez oly könnyen bárki...


Vajon van egyáltalán értelme próbálkozni...?


Vagy bele kéne nyugodni, hogy esélytelen, és menni valami semleges felé, tágra zárt szemekkel...?!



És ha én nem akarok belenyugodni...?


Akkor mindig nekem kell az erősnek lennem, mindig nekem kell a toleránsabbnak, az elfogadóbbnak lennem...?

Aki mindent lenyel, mindent megért, mindent elfogad...?


Az önzetlenség végső soron azt is jelenti, hogy még a minimális megértést, még az ártatlanság vélelmét, a legalapvetőbb tiszteletet sem várom el...?





Képesnek kell maradnom a szeretetre akkor is, ha időről-időre sáros bakancsot kapok azoktól is, akiket a legbelsőbb vidékekre engedtem be - "sétálni"...?



El kell viselnem a kapott fájdalmat, vagy meg kell tanulnom, hogyan "ne kapjam meg" - vagyis hogyan engedjem el már rögtön, mielőtt megérintene...?

De ha...


Talán idáig kellene eljutnom...




Még nem megy.


Még számítottam rá.



Még hittem benne, hogy a szavak, a gesztusok jelentést - jelentőséget hordoztak...


Képes leszek egó, beképzeltség nélkül felülemelkedni a gyengeségeken...?


Még nem megy...




Még fáj.