Mert az élet igazol - avagy ami nélkül nincs élet....

Mood



Komolyan...


Mostanában kezdem megint azt érezni igazán, hogy "egyedül" vagyok...


És Bubu, hisztizz nyugodtan, de Te pontosan ugyanazokat a reakciókat mutatod, mint a többi ember körülöttem.

Ezért mondom igenis, hogy "csak Istent érzem" - mert a szinkronicitás továbbra is működik, a kért válaszok továbbra is érkeznek, sőt - olyan gyakorlati segítségeket is kapok, amiket eddig nem, vagy nem vettem észre...



"Miért gondolom, hogy az a helyes, amit én gondolok...?"...?!


Mert az élet igazol.

Ilyen egyszerű.


Mert a körülöttem lévőkben látom, hogy a félelmeik uralkodnak felettük, látom, hogy a szemeiket szorosan összezárják, és inkább a saját belső képük alapján ítélnek a világ és a többi ember felett, ahelyett, hogy ki mernék nyitni a szemüket...

Vállalva a kockázatot, hogy por, vagy bogár repülhet bele, és az fájhat is...


Lakótársam a józan észt tette fiókba a félelmei miatt, választottam az egész emberiséget és az emberi kapcsolatokat, mivel lemond a bizalomról, ami nélkül nincs élet...


Ahelyett, hogy a társat látnánk egymásban, mind csak a saját érdekeink érvényesítésére törekszünk, és közben még meg is sértődünk, hogy a többi ember miért nem ugyanezt teszi - mért nem a mi érdekeinket védi, mért a sajátját...


Pedig hiszem, hogy azért kaptuk meg pont azokat az embereket, akik szerepelnek az életünkben - Téged is Bubu, és Te pedig pl. engem is -, mert segítségünkre lehetnek.

Az életben, a fejlődésben, a tanulásban, vagy épp a félelmeink legyőzésében...


És mit csinálunk mi...?!


Elutasítunk.

Kritizálunk.

Elítélünk.

Kizárunk.

Kirekesztünk.

Anyázunk.


És közben mocskosul sajnáljuk magunkat, hogy milyen mostohán bánik velünk az élet, a sors, és általában mindenki.

Elsiratjuk az álmainkat, a terveinket, lemondunk és megalkuszunk, és falakat építünk.



Pillanatnyilag ezt látom magam körül.


És közben látom a magam oldalán, hogy a válaszok, a leckék, a tanítók és tanítások jönnek és jönnek, sőt konkrét helyzetek megoldásában is jelentős véletlenek segítenek.


És ezért spirituális értelemben mégis azt érzem, hogy nem vagyok egyedül.


Csak van egy elcseszett kötődésem az emberekhez.

Hozzátok.



Persze.


Magától adódik a kérdés - talán nem is én teszem fel idebenn -, hogy

"Akkor nem lehet, hogy el kellene engedned ezt a kötődést...?"



De én nem akarok lemondani Rólatok!







Mert szeretlek.