Maszkjaink

'...A japán  nó-színész három  órával az előadás kezdete előtt már az
öltözőjében ül.

Időnként  nesztelen  léptekkel  megjelenik  az  öltöztetője,  két
karján a sokrétegű jelmez egy-egy darabjával.

Mélyen meghajol a meditatív állapotban ülő művész előtt, s ráadja
a ruháját.

Külön hozza  az alsóinget,  az alsóköntöst,  a gazdagon  hímzett,
széles ujjú  felsőköntöst, a  nadrágot, a fejdíszeket, a koronára
emlékeztető  süvegekets   mindazokat  a   különös  kellékeket  és
fegyvereket, amelyeket a színész majd rejtve vagy láthatóan magán
visel.

Az  öltöztető   pontosan  érkezik,  tizenöt  percenként,  egy-egy
ruhával.

Mélyen meghajol,  mint  egy  istenség  előtt,  s  pontos,  szinte
láthatatlan mozdulatokkal  ráadja a  holmikat; újra  meghajol  és
kimegy.

S aztán  újra jön, újra meghajol, új ruharéteget borít mesterére,
újra meghajol és kimegy.

Így építi meg, a néma Buddhaként ülő nagy művész testét.

Jóval az előadás kezdete előtt már nem egy pucér testű színész ül
a széken,  hanem az  a  Szerep,  akit  eljátszik  majd  az  "élet
színpadán".

Már ott  ül előttünk sárkánymintás köpenyében, karddal az ölében,
mint nagy  szamuráj, vagy éppenséggel - ha ezt a szerepet játssza
- mint  egy vén  koldusasszony, akinek  lelkében  pusztító  démon
lakik.

Nyakig már  az a  személy, akit játszani fog, de az arca még - ha
nem félrevezető itt ez a szó - a saját arca.

S ekkor lassan föláll, s belép a tükörszobába.

Itt rajta kívül már nem tartózkodhat senki.

A tükörszoba  a nagy misztérium helye. Itt veszi magára a színész
a maszkját,  amellyel  majd  tökéletesen  azonosulni  fog.  Innen
kezdve már csak egy út vezet, kifelé, a színpad felé. Egy keskeny
híd vezet  a  játék  térre,  az  élet  felé  -  olyan,  mint  egy
szülőcsatorna -  amelyre ha  rálép,  s  mint  egy  születő  ember
hatalmas üvöltéssel  végigsodródik, már nem ő cselekszik, táncol,
jajgat,  kiált,   hanem  az  a  szerep  vagy  személyiség,  akibe
belevarázsolta magát.

A maszk még ott hever előtte.

Mint az  agyag, amelybe  a  nevezetes  emberek  belelépnek,  hogy
otthagyják benne lábnyomaikat.

Nem fölemeli  s az arcára helyezi, hanem lehajol, és arcát lassan
belenyomja a maszkba.

Anyagba merül.

De előtte  még sokáig  nézi, nézi  a maszkot:  "Ezzé kell válnom!
Ezzel kell azonosulnom! Ilyen emberré kell lennem!"

Ez az önhipnózis néha órákig tart.

S csak  akkor hajol le, s akkor merül az Arcba, ha úgy érzi, hogy
"ő én vagyok!".

"Nem én létezem, a maszk létezik - mondta az egyik legnagyobb nó-
színész. - Nem én vagyok valóságos, hanem a maszk."

És ekkor  fölemeli fejét,  most már nemcsak az arcára, de lelkére
vett maszkkal  együtt. Aki  a tükörbe  néz,  és  aki  a  tükörből
visszanéz rá,  az már  egy megszületett  új lény,  akinek sajátos
jelleme és sorsa van.

Megszólal a zene, és kezdődhet az előadás.

Így születik az ember..."