Megértés, felelősség, satöbbi

Punnany

Mindig felkavarják az iszapot.

Talán ezért mondják a tanítások, hogy... Az önmegtartóztatás, a szenvedély levetkőzése jutott eszembe.
Aztán, amit Senga mondott, hogy nem kell ragaszkodni a megértéshez. Amit - tegnap úgy éreztem, nem tudok elfogadni, hisz megértés nélkül értelmetlennek tetszik minden... És ma - talán önző módon, mert így az egyszerűbb, azt mondanám, nem akarom megérteni...

Tegnap megéltem, tudatosan, jelenléttel az ösztönök szabadon engedését.



Érdekes élmény volt, ahogy lépésről lépésre fegyelmeztem az indulataim. Ahogy tudatosan - és tudva a kimenetelt, felismerve és végül elfogadva a kockázatot, az "árat", amit fizetni kellett érte - átléptem a határt.

Talán minden tudatosság ellenére is hiba volt, mert elfogadtam, hogy ő is tisztában van a fizetendő árral - pedig ez talán nem volt igaz...


Furcsa volt ott ülni a mécsfényben, és érezni, mennyire más világ vagyunk...


Látni, mennyire másképp éljük meg az életet, mennyire másként dolgozzuk fel a történéseket.
Nem tudtam más lenni, mint aki vagyok.
És nem voltam biztos benne, hogy jó vagyok. Hogy jó vagyok magamnak... Hogy az, amit, és ahogy éreztem, ahogy megéltem magamban...

Vajon változtam...?
Régebbi önmagam másként reagált volna? Másként szóltam volna...?


Azt mondta, sokkal távolabb érez magától, mint amit a korunk indokol...


Ugyanakkor ismét visszaigazolást kaptam egy korábbi vonzásom teljesüléséről.

Keserédes, fanyar iróniával vettem tudomásul, hogy "na lám, megy ez"...


Elgondolkodtam, hogy vajon mással másképp éltem volna meg...?
Vagy ez a furcsa elhatárolódás, ez a "ridegség"bennem van, és mindig elkísér...?
Vagy talán csak a helyzet szülte?



Beszélgetésünk Sengaval azóta is a fülemben cseng - és újra, meg újra rám talál a kérdés, mi van, ha az egész mindenem, amivel eddig azonosultam, csupán a kis énem, a szerep, amelyet most játszok...?
Akkor nem is ismerem valójában önmagam.


Persze az is megfordult a fejemben, hogy elfogadni mindent és azonosulni mindenki gondolataival, megpróbálva egységbe integrálni őket - pusztán a másokhoz viszonyuló tisztelet miatt, amiatt, hogy elismerem az utat, amit bejártak, és tiszteletben tartva, hogy a saját valóságukban, saját szemszögből nézve, és talán jobban, mint én...

Talán felesleges törekvés.

Ezzel kapcsolatban értelmezhetőnek érzem a "mindenek felett megértésre törekvés" feleslegességének gondolatát.

Hiszen a mások valósága úgysem az enyém, és a magam valóságára vonatkoztatni mások szubjektív igazságait... Csak elfogadással lehet. De nem szükségszerűség.

Az én fejlődésem, az én Utam úgyis csak az én lépéseimmel halad. Másoké segíthet. De lépéseket azok nélkül is teszek.

"...Az éberség az istenség legmagasabb, legszellemibb jegyével való azonosulás. Az istenséget az teszi mindenhatóvá, mindentudóvá, örökkévalóvá, hogy: Éber. Az éberség pedig nem tudás, hanem érzékenység. Az éberség a lét intenzitása, éspedig a legmagasabb intenzitása. Az ember által elérhető legnagyobb éberség az atman éberségéhez úgy viszonylik, ahogy a gyertya lángja a villámhoz. Az ember legfeljebb a gyertyaláng erejével éber, az atman a villám erejével éber. Az éberség a lélek abszolút világossága. A tökéletes éberség a tökéletes lélekszerűség, s ez a tökéletes világosság: Apollón, Ozírisz, Brahman, Ahura Mazda. A lélek önmagában álló, az életen túlemelkedett, létté vált intenzív érzékenysége, amely mindent lát, mindent tud, mindent érez, mindent átél, teljesen szabad, teljesen világos, ez: Buddha, a felébredett.
(...)
A lét nem egyéb, mint a lélek intenzív érzékenysége. És ez a lét az egyetlen valóság; ez a realitás; ez a to on, mint Platón mondja. A többi álomkép, varázslat, májá, mé on, nemlétező. Csak a lélek: van. De nem az egyéni Én-lélek, amely alszik, mindegyik saját külön börtönében, illetve világában, hanem az atman-lélek, ami éberen tudja és látja, hogy egy közös világ van: ez a közös nagy világegyetem, a nagy egyetemes isteni lélek. Ezért mondja a Véda, hogy a megváltás: az éberség..."



Okoztál már úgy csalódást, hogy előre megmondtad, hogy csalódást fog érezni, pedig azt fogod tenni, ami szükségszerű - ami Te vagy...?

Azt hittem, ha elmondom, ő megérti, és innentől nem lesz miben csalódni. Végül mégis úgy tűnt, mintha nem figyelt volna rám, és ezért mégis meglepte, ami történt.

Felelősség...?

Mindenért felelős vagyok. Ezért is.


Mégsem érzem a súlyát.

Mert tudom, hogy én az én életemért, ő az övéért - mindenki a sajátjáért.

Mert tudom, hogy ha tanulnom kell belőle, neki is leckét ad.
Hogy ő tanul-e, az már nem az én felelősségem.