Épp most írtam egy levelet valakinek.
Komoly szembesülés lett a vége. Megörökítem itt is:
"...Komoly jelzés ez nekem. Az egyik barátommal-munkatársammal (tegnap éjjel
is) arról beszélgettünk, hogy én szeretek írni, ő nem. És én nem értem,
hogy miért van így, ő meg nem érti, hogy miért nem értem. :) (Mire a
negyedik sörig eljutottunk, hál' Istennek már más volt a téma... :D )
Szóval komoly jelzés ez, mert igazolja azt, hogy a kapcsolattartásnak
az írás nem lehet fő módja. Kevés. Én azt hittem, hogy mindent ki lehet
fejezni írásban is - ha ismerjük a nyelvet (szókincs), és szánunk időt a
megfontolt megfogalmazásra.
Durva látni, hogy ez mennyire nem igaz! (Persze a Férfilélekben nem
voltam se megfontolt, se választékos, de akkor is...) Erről is
beszéltünk, hogy pl. szeret olvasni - Müllert is többek között. Müller
sem tesz mást, mint hogy leírja a gondolatait. (Kérdeztem, hogy ő mitől
más... :))
Ha elfogadom, hogy Müller meg én ugyanazt tesszük - leírjuk a
gondolatainkat, feltételezem, hogy mindkettőnknek egyformán fontos, hogy
jól fogalmazzuk meg, amit ki akarunk fejezni - akkor ebből következik,
hogy azok, akik "csak olvassák" Müllert, baromira nem ismerik őt
valójában...
Hiába írt már számtalan könyvet - hiába gondolnám, hogy ennyi könyveben
az egész életem minden pillanata, minden lényeges gondolatom elférne...
Tehát elméletileg benne lehetne az egész ember a könyveiben...
Még sem igaz.
Ez megkérdőjelezi azt az eddig elfogadott feltevésemet, hogy leírva meg
tudom osztani a gondolataimat másokkal. Illetve felerősíti azt az
állításomat, miszerint esélyünk nincs a valódi megismerésre, ha csak nem
élünk le együtt éveket/életeket..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)