Anyák

"Anyák sorsa


"Aki nem  hisz a benne lakó Istenben és a tér-időn túli világban,
annak élete nem lehet sem értelmes, sem jó, sem boldog élet."

Lev Tolsztoj


1.

A legsűrűbb  pillanat  nem  az,  amikor  újszülöttjét  a  kismama
először a karjába veszi, hanem amikor ránéz.

A testi érintkezés, még ha eddig a bensejében történt is, a méhen
belül, régóta  ismerős a  számára. Egymásban  voltak, érintkeztek
már. De eddig sose látta.

A nagy pillanat az, amikor először meglátja.

"Ki ez?"

Akit sejtett, akit várt és elképzelt, itt van.

Végre meg lehet nézni.

Idáig együtt  csinálták végig  az egészet,  anélkül hogy ismerték
volna  egymást:   a  terhességet,  a  fájdalmakat,  a  rugdosást,
mocorgást  és   a  sok-sok   szavak   nélküli   rejtjeles,   néma
üzengetést...  de   hogy  ki   az,  aki   a  mama  méhének  sötét
őstengerében forgott, nem lehetett tudni.

Most itt van.

Látni.

Ő hát az.

De kicsoda?

Ki ez az emberke?

Nincs olyan  anya a  világon, aki ne látná a legelső pillanatban,
hogy egy VALAKIT hozott a világra.

Egy jellemet.  Egy összetéveszthetetlen személyt, aki ha pici is,
de valahol  mégis teljesen  készen  van.  Ahogy  az  öntőformából
kikerül egy  szobor, úgy  a mamából  is kibújik  egy majdnem kész
emberke. Már  csak nőni,  érni kell  neki, de  élete végéig olyan
lesz, mint  most. Anyák,  akik megérik,  tudják,  hogy  gyermekük
ötven esztendő  után is  olyan  ember  lett,  mint  amilyennek  a
legelső pillanatban  látták.  A  kép  romolhat,  javulhat,  de  a
lényege ugyanaz marad.

Nem "szűz lappal" indul az élet.

Minden gyermek mögött végtelen múlt áll.

Ahogy egy  magban benne  van a  növény, ahogy  a genetikus  kódok
emlékek határtalan  tömegét  tárolják,  melyek  előrevetítik  egy
jövendő élet  titkait, úgy  a kisbabában  is  ott  rejlik  már  a
jelleme, sőt a sorsa is, amelyről a mamának fogalma sincs.

Nem tudja, kit hozott világra.

Ha körülnéztél  már egy  szülészet újszülött-osztályán,  az  első
benyomásod, hogy  ezek az  alvó, bömbölő  picinyek, mintha nem is
fiatalok lennének;  kopasz buddhák,  gondterhelt igazgatók,  öreg
paraszt bácsik,  ráncos, szuszogó vénemberkék, sokat tapasztalt s
szinte   teljesen    kiformálódott   személyiségek   nyöszörögnek
körülötted.

Kész emberkék - csak kicsik még.

Mindegyik egy sajátos "valaki".

S ha  negyven év  múlva találkoznál  bármelyikkel is, nemcsak azt
tapasztalnád,  hogy   hasonlít  babaarcára,   de  azt   is,  hogy
olyasfajta személyiség lett belőle, mint akit az első pillanatban
sejtettél.

Ma már tudjuk: ameddig a lélektan lelát egy emberi lénybe, szinte
semmi.  Mert   "mélységesen  mély   a  múltnak   kútja",  s  amit
tudattalannak nevezünk,  lefelé a  végtelenségig tágul:  elmerült
Atlantiszok vannak  bennünk, felhozhatatlan  mélyen, s  ez a  nem
ismert ősmúltunk egész életünket meghatározza.

Arról sem tudunk, mit élhetett át a magzat az anyaméhben.

A testet formáló gének "memóriája" is végtelen ős-ősidőkből ered,
ez ma  már tudományos  tény, csakhogy  a Lelket  sem  a  pillanat
szüli: beláthatatlanul messzi útról érkeztünk a világ színpadára,
emlékek, tapasztalatok  ma is  elevenen működő tömegével: a Lélek
"genetikája" még a testinél is gazdagabb és rejtélyesebb.

"Ki ez?  - kérdezi  a mama. - Ki ez az ismeretlen ismerős, akivel
ezentúl össze lesz kötve az életem?"

A választ  a szíve  súgja meg  - csakhogy később, amikor a gyerek
nőni kezd, kiderül, hogy ez kevés.

Ha egy  új autót vesz, kap hozzá egy szervizkönyvet és egy pontos
leírást, melyből  megtudhatja, hogyan  működik, hogyan kell bánni
vele, mire kell vigyázni... de egy gyereknél nem tud semmit.

Márpedig a tudást az ösztönös érzések sohasem pótolhatják.

Jó lenne tudni, mit hozott magával ez a kis emberke.

Egy hiteles  genetikai felmérés  is sokat  segíthet, mert  számos
rejtett hajlamot,  csírában lévő  készséget tudatosít,  sőt talán
még azt  is, mi  az, amivel  a későbbiek  során mind a gyereknek,
mind a szülőnek sorsszerűen találkozni kell.

A Lélek  genetikája azonban  sokkal  gazdagabb,  s  ezért  még  a
legbölcsebb anya  is csak ritkán tudja, mi mindent hozott magával
a csemetéje, s hogyan kell nevelni őt.

Később,  ahogy  növekszik,  sok  minden  kiderül  róla,  de  hogy
valójában ki volt az én gyermekem, sohasem tudom meg.

Ehhez ugyanis  kevés a  szülői intelligencia,  még a  szeretet is
kevés - ehhez mesteri tudás kell.

A mester  szeme látja csak, hogy valójában ki lakik egy emberben:
látja lelke  legmélyén lévő  isteni valóját,  látja azt a sok-sok
inkarnációt, múltbeli  élményt és tapasztalatot, melyet átélt, és
főleg tisztán  látja azt  az élettervet,  melyet a  testet öltött
lélek magával hozott.

Más szóval: látja a sorsfeladatát.

A mama  mindezt nem  látja, s  gyakran  eltelik  egy  egész  élet
anélkül, hogy gyerekét valóban megismerné.

Én most az anyáknak próbálok segíteni, hogy legalább sejtsék azt,
amit tudni  nem lehet,  hogy megkönnyítsem  a gyermek nevelését -
ami az anyák sorsfeladata.


2.

Tudom, mit kérdezel.

Hogy miért csak az anyáké ez a feladat.

Azért, mert mi, férfiak - tisztelet a kivételnek - megbuktunk.

Ránk, sok  minden egyéb  mellett, a  nevelésben sem  számíthat az
Isten.

Ez nem új történet.

A  világ  régóta  tartó  hanyatlása,  majd  a  legutóbbi  időkben
bekövetkezett életveszélyes  zuhanása  elsősorban  a  gátlástalan
jang erők  műve. Azért  mondom így,  mert férfi  alatt én  nem  a
biológiai nemet,  hanem a Férfi Principiumot értem: sok esetben a
papa játssza  otthon az  anya szerepét, de még gyakrabban a mamák
kényszerülnek arra,  hogy a  teljesen alkalmatlan férfiak helyett
átvegyék otthon  a  családapa  szerepét  is.  A  megromlott  jang
önfejű, agresszív, egocentrikus, felelőtlen, túl vakmerő vagy túl
gyenge, önmaga  körül pörgő  embert csinál,  aki másokra figyelni
nem tud, mert folyamatosan és rögeszmésen "önmegvalósít".

Emberemlékezet óta  már csakis  az  anyák  tartják  össze  ezt  a
recsegve-ropogva  omladozó  világot.  Nem  látjuk,  mert  halkan,
észrevétlenül, természetesen  teszik. Sokszor ravaszul és okosan,
néha kétségbeesetten  és magányosan. Nem szerepelnek a történelem
címoldalain. Nincs  hírértékük. Nem látványosak. Nevük csak akkor
marad fenn,  ha valami férfias tettet hajtanak végre. Vagy ha egy
férfi áradozik  róluk. Akár  az  anyjáról,  akár  a  szerelméről,
mindegy.  A   püffedt  férfigőg   ilyenkor  áradozni  kezd,  vagy
nyilvánosan  elsírja   magát.  Az,   hogy  valaki  jó  anya,  nem
szenzáció. Csak  akkor, ha  egy Nagy  Férfi anyja. S ilyenkor azt
mondják: milyen gyönyörűen szaval ez a Nagy Férfi erről a... hogy
is hívják?... szóval, az anyjáról.

Régi dolog.

Az egész  Biblia, mint  egy végtelen  teleregény,  apák  és  fiúk
szüntelen konfliktusáról  szól: a  fiúk elárulják  apjukat, és az
apák megölik  a fiaikat. Lányokról ritkán szól a legenda, mert mi
lehet egy  lányból? Legföljebb  egy anya. Az pedig nem nagy szám.
Kivétel  persze  Jézus  története,  akinek  viszont  a  hagyomány
szerint nem volt földi apja - az ő Atyja az Isten volt.

Történelmünk a  rögeszmés férfivilág  rémuralma. (Madách Imre ezt
tévedhetetlen inspirációval  ábrázolja:  az  emberiség  története
Ádám és  Lucifer közös  vállalkozása. Éva  tehetetlenül  sodródik
benne,  s   merő  alkalmazkodásból  váltogat  egyre  csúnyább  és
ellenszenvesebb  maszkokat,   míg  végül   "glóriával  átlépve  a
szakadékon", az emberiség megváltója lesz.)

Nem  véletlenül  repíti  a  katolikus  hagyomány  Szűz  Máriát  a
mennyekbe.

Jung  nagy   pszichológiai  bölcsességet   lát   ebben   gyönyörű
mítoszban:  a   női  princípium  az,  melynek  -  bármennyire  is
eltiporták a hatalomszomjas és felelőtlen férfi-erők - még mindig
van annyi  bölcsessége, jósága,  türelme és  talán energiája  is,
hogy megmentse az elvetemült emberiséget.

Mivel a  sors a  szó valódi értelmében, "küldetést" is jelent, az
anyák  sorsa   jelenleg  nem   kisebb  feladat,   mint  az  ember
megmentése.

Tudom, hogy  ez túl dörgedelmesnek és patetikusnak hangzik, de én
azt tapasztaltam  - vesd  össze a  saját véleményeddel -, hogy ha
egy családban volt egy bölcs, igazi anya, aki küldetésével csak a
halvány sejtelem  szintjéig is  tisztában volt,  ott  a  gyerekek
élete könnyebb  lett, s  bizonyos  fokig  megmenekültek.  Másképp
éltek, másképp  fogadták a  nehézségeket, mégpedig  attól a benső
erőtől és bizalomtól, amit a Nagy Anyától a tejjel együtt magukba
szívtak.

Az ilyen anyák gyermekei nagy segítséget kaptak.

Ez a segítség a karma súlyának könnyítését jelenti.

A karma  éppolyan eleven  és  megkerülhetetlen  törvény,  mint  a
szabadesés, de  nem mindegy,  hogy valaki  öntudatlanul puffan  a
földre,  vagy  egy  tigrisbukfenccel  átfordul  a  fején,  s  így
gyengíti a zuhanás erejét.

A Nagy  Anyák gyermekei  éppen ezt  a "tigrisbukfencet"  tanulják
meg.  Egyrészt   azzal,  hogy   az  élethez   szükséges  eredendő
bölcsességből  rendkívül   nagy  adagot   kaptak,  mégpedig   nem
elméletben, nem  rideg, férfias  papírszavakkal, hanem például az
anya  testéből   és  lelkéből   sugárzó   erőkből,   melegségből,
nyugalomból  -   másrészt  pedig   azzal,  hogy   sok  szeretetet
szívhattak magukba.  Egy életre szóló üzemanyagot. Bajban ugyanis
csak ez  a két  dolog segít:  a bölcsesség  és a szeretet. Hamvas
Béla szerint  ez a kettő: egy. Én csak azért választom szét, hogy
világossá tegyem: a bölcs, ha nem szeret, nem bölcs - s ha valaki
csak szeret, bölcsesség nélkül, az nem szeret.

Egymás nélkül egyik sem valódi.

Nos, anyánk, ha "Nagy", ezt kapjuk tőle: bölcs szeretetet.

A spirituális  hagyomány úgy  tudja, hogy  Nagy Anyától születni:
érdem.

Hitvány anyától pedig a legsúlyosabb próbatétel.

De meg is lehet látni akár egy fél évszázad múlva is, hogy valaki
egy "Nagy  Anya" gyermeke volt-e, olyan asszonyé, aki tudta, vagy
legalábbis sejtette, hogy mi a sorsfeladata.

Másképp él  egy olyan  ember, akinek  ilyen anyja volt, még akkor
is, ha  ez az észrevétlen, még a méhen belül elinduló sugárhatása
sohasem tudatosul benne.

A költő utólagos kiáltása, hogy:

"...most már  késő, most  látom, milyen  óriás ő  -  szürke  haja
lebben az égen, kékítőt old az ég vizében."

- csak  kevés embernek jut eszébe, mert nem tudatosul benne, hogy
mi mindent  kapott az  anyjától. Ehhez  az kéne,  hogy életét egy
másik, sorsfeladatát rosszul teljesítő "kis anya" gyermekeként is
végigélje. Ekkor  látná, mi minden hiányzik belőle: a nyugalom, a
biztonság, az önbizalom... ekkor látná, hogy egész életére félig-
meddig nyomorék maradt.

Amit az ember az anyjától kap: természetes.

Nem is veszi észre.

Beleépül a sejtjeibe, lelkébe, anélkül hogy tudná, kitől kapta.

Ezért mondom, hogy az anyák munkája láthatatlan, észrevehetetlen.

Olyan, mint  a Nap  sugárzása: jó,  hogy van, de különösebben nem
vagyunk hálásak érte.

Persze hogy van.

Természetes.

Ez a dolga.

És senkinek  sem jut  eszébe -  mert a  Nap szüntelenül, némán és
elismerést nem  várva teszi  a dolgát  -, hogy  nélküle  az  élet
megsemmisülne.

Anyák még ebbe a mai veszedelmesen omló romvilágba is szülnek, és
minden kétségbeesésüket, magányukat legyőzve, bizakodva nevelik a
gyerekeiket.

Ez az  egész emberiség karmájának könnyítése. Meg vagyok győződve
arról,  hogy   a  régóta  feltornyosuló  apokaliptikus  erőket  a
végzetes lezúdulástól a nők tartják vissza. Ha a nők is föladnák,
s olyan  színvonalra süllyednének, ahol mi férfiak tartunk, ennek
a világnak, vagyis a civilizációnak vége lenne.


3.

"Ki ez?" - kérdi a kismama, amikor sokféle kavargó érzéssel

SS SS - pillant először  a babájára.  - "Ő  az!... Ő az!..." - fedezi föl
boldogan, mintha  ismerné már valahonnan, miközben egy másik hang
mégis kíváncsian  kérdi: -  "De ki ez ?... Ki ez az ő?!" Ez a két
hang végigkíséri az anya életét.

Egyrészt mindenkinél  többet tud  a  gyerekéről  -  másrészt  nem
tudja, hogy kit szült a világra.

Arra a kérdésre, hogy "ki ez?", csakis egy mester tudna felelni.

Egy anya ehhez kevés.

Kivéve persze azt a ritka esetet, ha maga is mester.

Ilyen azonban még a "Nagy Anyák" között is ritkaság.

Ez a  fura kettősség,  hogy egyrészt  ismeri a gyermekét, másrészt
nem, ez  okozza a  legtöbb gondot  a  nevelésben,  és  a  legtöbb
gyötrelmet a mama életében..."


---




Igen. Szándékosan hagytam félbe. Hogy akard tudni a végét, és ezért elolvasd!
Az elejét is...

Az idézet Müller Péter "Titkos tanítások" c. könyvéből való.