"...Az állatszeretet - mint minden szeretetérzés - nem a
körülményektől, hanem a lélek érettségétől függ.
A lélek érettsége pedig a tapasztalatoktól - s ezekhez nem elég
egyetlen élet.
De előreszaladtam.
Ott tartottunk, hogy fölidézhető emlékeink csak én-tudatunk
kialakulásától vannak. Vagyis az ego lesz az a rendező-
pályaudvar, ahová élményeink ezután befutnak, vagy ahogy a
keletiek mondják: énünk értelmi képességéhez tartozik nemcsak az
okosság és a rendszerezés, hanem az így gyűjtött tapasztalatok
megőrzése is. Azaz a tudatosan felidézhető emlékezet.
Sokáig úgy gondoltuk, hogy a kisbaba azért nem rögzít, mert nincs
még "esze".
Esze csak az egónak lesz - vele együtt alakul ki.
Kibontakozik az én - az énnel a tudat - s a tudattal az
emlékezet.
Csak az én és az én tudata fogja fel s tárolja a tapasztalatokat.
Csakhogy ez nem így van!
Hipnózisban például, mely félálomba altatja az ént, megbénítja a
hatalmát, és időlegesen megszünteti a tudatát is, olyan élmények
bukkannak föl bennünk, melyeket jóval az énünk születése előtt
éltünk meg.
Emlékszünk például egy-két hónapos korunkra, születésünk
körülményeire, sőt még a méhen belüli életünkre is. Számos
traumát hordozunk magunkban azért, mert szülés közben
fulladoztunk, nyakunkra tekeredett a köldökzsinór, de azért is,
mert anyánk lelkivilágát átvettük, mert, mondjuk, nem akart
világra hozni bennünket, és sokáig úgy volt, hogy megöl
bennünket, s ha nem is tette meg, úgy vélte, hogy tönkretesszük
őt, ha megszületünk; rettegtünk a méhében, hogy nem sikerül
világra jönnünk... s ez bennünk marad... hogy meg akart ölni.
Emlékszünk szüleink néma gondolataira, érzéseire, azokra a
veszekedésekre, melyeket az "éntelen" kisbaba körül folytattak.
Döbbenetes, hogy az emlékek milyen kincsestára rejtőzik az én-
érzés és az én-tudat mögött.
Mert ez csak az első lépés.
Vissza lehet menni nemcsak szüleink nászéjszakájáig, de még
távolabb: száz és ezer éveket lehet visszarepülni más korokba,
más sorsokba, más életekbe, bár itt már nehéz különválasztani, mi
ebből az éntelenné vált ember képzelt világa s mi a valódi emléke
- vagyis a jelenben fölbukkanó régmúlt képe.
A mély emlékezethez nem kell az én-élmény.
Ego nélkül is tárolódnak az emlékek.
Egónk, mint egy szarka, begyűjti a tudatosan tárolható és
előhívható emlékeket - de emögött van egy végtelen múlt: a
tudattalan. Vagyis az időtlen emlékek határtalan tömege, amikről
a felszín nem tud.
Az, hogy mi csak a szarkafészekben turkálunk, nem jelenti azt,
hogy ebben van minden kincsünk.
(...)
Az ego azonban nem szereti, ha a tudattalanban kutakodunk. Ez
ugyanis megkérdőjelezi a kompetenciáját s főleg a hatalmát:
szerinte csak az a tudás, amiről ő tud. Amiről ő nem tud, az nem
tudás; sőt az nincs is. Az szerinte tévedés, hazugság, mese,
kitaláció, káprázat, valótlanság, mítosz...
Az ego őrzi a múlt kútját, s mivel itt a létéről van szó, néha
olyan indulattal, hogy meg is öli azt, aki meríteni próbál a
mélyéről.
Ezért van az, hogy az emberi eszmélés legnagyobb kincseihez és
legcsodálatosabb emlékeihez csakis akkor lehet hozzáférni, ha az
egót úgy fejbe kólintjuk, hogy elveszti az eszméletét.
Hipnotizáljuk.
Elaltatjuk.
Vagy meditatív állapotban egyszerűen kikapcsoljuk.
Ez a három módszer van az ego elkábítására.
(...)
Az "Én vagyok, aki vagyok"... az "En Brahman vagyok"... az "Isten
országa bennetek van"... az "Én bennetek vagyok, s ti
énbennem"... "Én és az Atya egyek vagyunk!"... különféle
megfogalmazásban azt mondja, hogy Isten ott van, ahol eddig nem
kerestük: önmagunkban.
Ez azonban nem új fölfedezés, hanem - amint látni fogod -
emlékezés.
Isten ott él tudattalanunk legmélyén.
Elfelejtettük...
Buddha legfőbb tanítása, a "szattipatthána" azt jelenti, hogy a
tökéletes létre való éber visszaemlékezés.
(...)
. Ha nyomtalanul kihullhatna a világból, ami elmúlt, akkor a
világ nem lenne. Mert az új a régiből születik. A régi meghal -
de tapasztalatából születik az új csírája. S ha ez a tapasztalat
nem maradna fönn - vagyis ha nem lenne emlékezet, akkor a
halállal megszűnne minden.
Az élet nem keletkezik, hanem folytatódik.
A sűrített, kódolt tapasztalatot hívjuk emlékezetnek.
A kövek is emlékeznek az egész Föld történetére.
És ez csak az anyag emlékezete.
Hol van még a lélek emlékezete?!
Hol van még érzelmeink, gondolataink, sejtelmeink, vágyaink,
szerelmeink és csalódásaink, küzdelmeink, győzelmeink, bukásaink
és főleg szenvedéseink emlékezete?
Hová lesz az a sok minden, amit megéltünk?
Hol van szellemünk emlékezete?
Amikor egy mama először veszi karjába újszülött babáját,
tizenhatmilliárd földi év történetét öleli magához. Benne vannak
a szervetlen atomi, molekuláris emlékek, a sejtemlékek, az
egysejtűtől a többsejtűn át, a növényi s állati élet emlékei;
voltak már kopoltyúkezdeményei is, élt már vízben, szárazföldön,
s pontosan emlékszik benne valaki, mit jelent embernek lenni. De
ezentúl magával hoz egy embertípust, egy sajátos jellemet, egy
"természetet" - nincs olyan anya a világon, aki ne érezné, hogy a
legelső pillanatban, amikor mellére veszi az újszülöttjét, egy
VALAKIT ölel magához, bár néma még és csukva a szeme.
Minden gyermek hoz magával egy jellemet, egy lelkületet, s amiről
az anyja nem tud (csak ha nagyon bölcs és ihletett), egy sorsot
is.
Miközben az újszülött első óráját tölti a földi világban, tehát
tényleg "vadonatúj" - gyakran érezzük, hogy nagyon öreg; egy
kórház újszülött-osztályán rengeteg öreg kis arcocska van; sokat
élt buddhák, gondterhelt vezérigazgatók, ráncos bácsik és síró
vénségek. Mintha ismernék az emberlét tragikumát, az arcocskák
zöme nem a bűbájos, csillogó szemű kiskutyusok gondtalan báját
tükrözi - hanem azt, hogy nehéz embernek lenni.
Ha a mama jól megfigyeli gyermekének első néhány napját, szinte
az egész sorsát megsejtheti, főleg azt, hogy milyen ember lesz,
ha felnő.
(...)
Minden nevelés kudarca ott indul, amikor a szülő beleütközik a
"hozott erőkbe", melyeket jószerivel nem ismer, és ezért nem is
érti a gyerekét: ahhoz egy papa kevés, még egy anya is kevés a
maga végtelen szeretetével, hogy gyermekét mélyen megértse -
ahhoz mesteri szem kell: léleklátó, sorslátó, múltlátó tekintet,
mely ismeri azt a lényt, aki most érkezett, tudja, ki lakik
benne, s milyen titkokat hozott magával. Ezek a titkok: emlékek.
Sok-sok élet tapasztalatai.
(...)
Az első "szeretet" az anyagi világban létrejött testi
szeretetérzés, mely a másikat meg akarja enni, föl akarja falni,
meg akarja emészteni, magáévá akarja tenni, hatalmában tartani, s
szüntelenül ölelni, még akkor is, ha ez a másiknak kellemetlen.
Az ego, ha szeret, azt mondja, az "enyém"!
Ez azt jelenti, hogy az egóm része. Ha meghalok, velem temetik,
mint vezérrel a lovát, mert miattam él.
A másik az elengedő szeretet.
Ezt sajnos ritkán éljük át.
Rendszerint csak a temetőben, mert ott rákényszerülünk az
elengedésre. Rákényszerülünk, hogy ne a testi birtokviszonyban,
hanem a lélek szabadságában gondolkozzunk: a ravatal fölött
kinyílik a végtelen égbolt, a felhők, a nap és a semmibe vesző,
színtelenségbe olvadó, határtalan kékség, s nem lehet tudni, hová
tűnt az, akiről azt hittük, a "miénk" - mert ebben a rohadásnak
induló, felöltöztetett bábuban, aki ott fekszik előttünk a
virágos ravatalon, s akit régebben még öleltünk s be akartunk
kebelezni, éppen az nincs benne már, akit szerettünk: Ő."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)