"Senki sem tudna tükörbe nézni..."

"...Bármilyen keserves ezt bevallani: életünket az illúziók, a remények, az önmagunkról kialakított hamis "eszményképek" tartják fenn. Ha a hazugságokat és önáltatásokat föladnánk: összeomlanánk. Senki sem tudna a tükörbe nézni - és a másik szemébe se, igazán." Müller Péter




Azzal egyetértek, hogy az illúziók és remények alkotják az életünket.

Az "önmagunkról kialakított hamis eszményképek"...?

Milyen eszményképeket alakítottam ki magamról?

1. Törekszem rá, hogy ne hazudjak semmilyen helyzetben.

Az igazság sosem objektív. Sosem a tényekről beszélünk, hanem a tényekről alkotott véleményeinkről. Ezek pedig szükségszerűen szubjektívek. ("Szerintem...")

Nem hazudok. Ez egy állítás. Nem tény. Én állítom. Hogyan érhetem el, hogy mégis annyit kommunikáljak le valamiből, amennyit szeretnék, s ne többet...? Megfogalmazással.

Hazugság-e az, ha annyit osztok meg a tudásomból (a tények ismeretéből), amennyiről úgy vélem, szükséges mennyiség, hogy a kérdezőnek válaszként szolgáljon...? Nem gondolom.

A hazugság számomra mások - vagy önmagam - tudatos félrevezetése önös érdekből.

2. Fejlődöm, és törekszem a tudatosságra.

Észreveszem magamon, hogy hasonló helyzetben már voltam, akkori döntésem milyen eredményre vezetett - ez jónak bizonyult, avagy sem - és a tapasztalatot igyekszem hasznosítani a jelenben.
Ez tény.
Nem sikerül mindig megvalósítani - ez meg egy másik.

Másoktól kapott független visszajelzések mondják ugyanezt. Ez is tény.
Nincs okom kételkedni bennük, mert nem áll érdekükben hazudni ebben a kérdésben. Ez is tény.


Igyekszem minél gyakrabban felidézni a tanultakat a pillanat megélésével kapcsolatban, a hála, a szépség, az öröm érzékelésével kapcsolatban. Ez is tény.

3. A biológiai léttől független, a valóságként megismert, tapasztalható környezetet tudati kivetülésként értelmező létformának tarom magam.

Ez nem hazugság, mert nem öncélú félrevezetés. Deduktív logikai folyamat eredménye.
Fenntartom a tévedés lehetőségét, de amíg egyértelmű cáfolat, illetve elfogadhatóbb elmélet nem kerül terítékre, ezt fogadom el valós eredményként.

Önáltatás...? Mi a célja...?
Nem félek az elmúlástól. Ostobaság lenne - szerintem.
Hiszen a) nem "halunk meg a halállal" - akkor minek félni tőle? Nem tudjuk mi jön ezután...? Miért - születésünk előtt tudtuk mi következik...?! Nem. És féltünk? Lehet - de itt vagyunk, jól vagyunk, és ennyi. Tehát?! Minek félni?! ;)
b) Meghalunk - elmúlunk a halállal. Utána tök mindegy, elé meg amit lehet, bele kell gyűrni, megélni, megtapasztalni, megtanulni és élvezni mindenek felett az életet, a létezést...! :)

Szóval, ha önáltatás, mi a célja...?

Ha nem tudom megokolni, aligha lehet önáltatás.

Lehet a célja, hogy értelmet találjak a létezésben.
Valóban - ez lehet. Az egómnak, a racionális énemnek szüksége van valamilyen célmegjelölésre.
Csakhogy a fejlődés során egyre inkább háttérbe szorul ez a két alkotóm. Következésképp egyre kevésbé várom el, hogy ismerjem a célt - megelégszem az elvont feltételezéssel, hogy van értelme.
Vagyis ahogy fejlődöm, egyre kevésbé volna szükséges áltatnom önmagam - ezzel szemben egyre jobban megerősödik a hitem a fenti elméletben.

Vagyis...? Nem lehet az a célja, hogy értelmet találjak a létezésben. Továbbra sem találtam tehát megfelelő indokot hozzá, hogy önáltatás legyen.

Önáltatás-e, hogy a boldogságom független a környezetemtől...?

Nem futom végig az idáig vezető utat, legyen elég annyi, hogy ezt többször végigjártam, illetve mások függetlenül is idejutottak. Elfogadható állítás.

Önáltatás-e a szabad akarat?

Megint csak nem okolom meg ezredszer - egyetlen korlátozónk van, saját magunk. Magunkon viszont tudunk változtatni, ha nyitottak vagyunk a fejlődésre, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy csak a saját valóságunkban foglalunk el központi helyet, de ezzel mindenki más is így van, tehát épp annyira elfogadhatóak mások eredményei, mint a sajátjaink, ha nem tudjuk azokat megcáfolni, illetve számunkra megfelelőbb alternatívákkal szembeállítani. Így tehát ha képesek vagyunk gondolkodni és hinni (elsősorban magunkban, másodsorban mások eredményeiben), képesek vagyunk adaptálni mások tapasztalatait, képessé válunk fejlődni, azaz levetni az önmagunk által vert láncokat - megszabadulni az egyetlen korlátozó tényezőtől.

Röviden: nem, a szabad akarat nem önáltatás.


Mi van még az életemben, amellyel áltathatom magam...?

A munkám hasznossága...?


Ezt döntse el más!

Hasznos-e, ha a magyar ember pénzét nem a holland vállalat holland tulajdonosai költik el külföldön, hanem a magyar ember itthon..? Hasznos-e, ha valaki kevesebb hitelt vesz fel, amikor szüksége lesz rá, mert képzett megtakarításokat? Hasznos-e, ha egy vállalkozás kevesebb adót fizet törvényesen, mint korábban...? Stb, stb, stb...

Döntsd el, Kedves Olvasó!


Nos...?

Mi maradt még, amivel áltathatom magam...?





Közelítsük meg fordítva!
"A tükör felől"!

Mit látnék a Déli Jósda Második Kapujában...?

A hibáimat..?

Lássuk.

Lusta vagyok. :) Vagy hálás azért, amit megélhetek. Ahogy tetszik. :P
Mohó vagyok. Ez bibliai bűn, aligha van gyakorlati jelentősége, mint személyiségjegynek.
Életem egyharmadánál még csak tapasztalatokat tudok felmutatni, kézzelfogható eredményeket nem. Ha ez negatív...
Naiv vagyok. Mások mondják. Szerintem csak másképp gondolkodom. :P Ez negatív...?
Nem tudok eléggé koncentráltan figyelni kommunikáció közben. Erről tudok, és igyekszem javítani.
.
.
.


Szóval...?

Mi volna az, amivel ne tudnék szembenézni, amitől összeomlanék...?

Az, hogy eddig elbénáztam a boldogsággal fémjelzett lehetőségeimet...?
Az, hogy számtalan esetben gyengébb voltam, mint elvártam magamtól...?
Az, hogy ennyi idős koromra másra számítottam...?

Komolyan egyre jobban érdekel a Varázstükör-kapu...!

Mivel kellhet szembenéznem, amit ne bírnék elviselni...?!




Jelen ismereteim alapján nem tudom önmagamra nézve igaznak elfogadni a fenti idézetet - noha valóban tetszetősen cseng.


Ennyi.

M.I.