Ilyen egyszerű - avagy Ők mást akarnak...

"Bárki bármit mond, a könyvcsinálásban is több motivációja lehet az embernek. Az egyik például az, hogy meg kell élni. Nekem ez a munkám, ez a főállásom már 19 éve. Betanított szöveggyári kisiparos vagyok… Ez azt jelenti, hogy sok olyan munka is van, amit meg kell csinálni, pedig nagyon nincs hozzá kedvem. Munka. El kell végezni. Ennyi."

(idézet a Fiction Kult-on megjelent Szántai Zsolt-interjúból)

"Sok olyan munka is van, amit meg kell csinálni, pedig nagyon nincs hozzá kedvem. Munka.El kell végezni. Ennyi."

Mikor jutok el arra a szintre, hogy képes legyek ennyire függetleníteni a munkám, és az életem - illetve a munkám az érzelmi-hangulati világomtól...?

Hogy ne hátráltasson, ha valami lopja az energiámat..?!

Fel lehet ehhez nőni...? 

Úgy értem, a kor meghozza ezt...? Vagy nincs ilyen szerencsénk, és ez sem megy, csak ha "megdolgozunk érte"...?!

Magamba szállok.

Ott állok magam előtt. 

Lehajtott fejjel - mint bűnbánó diák.

"Ez a főállásod. Ez azt jelenti, hogy van, amikor nincs kedved hozzá. 

De ez munka. El kell végezni. Ennyi."

Vajon azért nem érzem annyira a hiányát a "Társ-aságnak", a családalapítás, vagy otthonteremtés sürgető szükségét - mert életem szerelmei bebizonyították, hogy az emberekre nem lehet számítani...? A nőkre meg kifejezetten nem...? 

Vagy inkább csak arról van szó, hogy még nem találkoztam az igazival, csak kétszer is bedőltem az illúziónak...? 

Mert az lesz az igazi, aki velem akar majd járni az utamon...? Akinek az útja tényleg az enyém mellett viszi majd...?

Erre nem is gondoltam még...

Hogy mi van akkor, ha nem az én utam "fut rossz irányba" - csupán még nem találkoztam olyannal, akié ugyanerre vezetne...

Mindkétszer megéltem a csodát - olyan találkozásokat, amelyek talán korábbi emlékeket (előző életek boldog találkozásait) idézve kaptak kozmikus glóriát -, de annyira az élményre koncentráltam, hogy figyelmen kívül hagytam, hogy az Ő útjuk más - Ők mást akarnak...

Azután - szükségszerűen - kozmikus tragédiaként éltem meg az "elvesztésüket", mikor az útjukat követve másfelé kanyarodtak...

Milyen bagatellnek tetsző, ostoba felismerés...

Szinte szégyellem, hogy csak most - ebben a 28 éves pillanatban jutottam csak el idáig... :/