Doomsday, avagy a Paradicsom elpusztítása

Csoda az ember - mindig mondom...

És olykor eszembe jut, mekkora csoda, hogy még létezünk - még élünk...

Régóta nem kellett elszenvednie a Földnek gyermekei esztelen intelligenciáját...

Hálás vagyok az Úrnak, vagy a Sorsnak, vagy Bárkinek, hogy nem kellett megtapasztalnom - és csak fohászkodni tudok, hogy soha ne is kelljen megtudnom, micsoda öngyilkos pusztításra vagyunk képesek...!

Az első gondolat-szikra, ami a belső döbbent csendben végigserceg az idegpályáimon - "Milyen gyönyörű..."

Azután égnek mered minden szőrszál a hátamon, ahogy szinte hallom, szinte érzem, mintha ott lennék...

Ahogy a részecskék átszáguldanak mindenen - a testem minden sejtjén...

Ahogy hólyagosra perzselődni egyetlen miliszekundum műve, mielőtt elpárolgok minden valaha létezővel együtt...

Látom - a végső pillanatba sűrítve - minden élő végét...

Nincs többé hajnal...





Nincs alkonypír.





Nincs hűs nyárest.





Nincs szitáló eső.






Nincs forró, mindent feledtető csók.





Nincs a bőr bársonya.





Nincs többé édes kéj a fülnek, ha hallgatom a hangját.




Nincs repeső boldogság, a szerelem reménye-ígérete.





Nincs édes feszültség...




Nincs tánc...






Nincs semmi.







Papírmaséként hamvad el az élet, a múlt-jelen-jövő...

Nincs gyermek, s nincsenek unokák, nincs többé tavasz, s nincs karácsony, nincs többé esély semmire, hogy jobban csináld, hogy jobb legyél...






Szinte érzem, ahogy elpárolgó szemgolyóim mögött utolsót parázslanak az egykori idegpályába égő végső képek...





Ahogy sikolyra nyíló ajkaim elfeketedve pernyévé omlanak, míg hangszálaim szikkadó íveit elsöpri a pokoli forróság...

Aztán - ahogy zsigerből összerezzenek, lehunyt szemeim mögött csak rettegek, hogy mikor kinyitom...

 Ne ezt kelljen látnom...