Szavak

Tegnap, beszélgettünk egy ismerősömmel.

Magányról, önismeretről, életfeladatról.

Azt tudtam mondani, hogy nem érzem magányosnak magam..

És nincs is másképp.

Tény, hogy vágyom rá, hogy valaki mellettem ébredjen, álmában öleljen, és azt súgja reggel "Szeretlek"...

Mégsem gondolom, hogy ez a vágy egyenlő volna a magánnyal.

Jól érzem magam a bőrömben.

Érzem és élvezem a szabadságot - próbálgatom a szárnyaim, feszegetem a határaimat.

:)

Egy másik blogban olvastam az idézetet, miszerint "A blog magány a legnagyobb nyilvánosság előtt."

Voltam már magányos. Többször és sokáig.

Az az időszak volt, mikor nem hittem, hogy valaha képes lesz valaki szeretni, mikor elhagytak, akik fontosak voltak nekem. Amikor nem éreztem, hogy bármi célja, értelme volna a létezésemnek így, egyedül. Amikor valakire vártam, hogy belépjen az életembe és értelmet adjon neki.

Egy volt munkatársam ma azt írta fac-en, hogy az az igazi boldogság, mikor valaki szeret, s te is szereted. :)

Én ma már különbséget teszek a szerelem, a szeretet és a boldogság között.

A szerelem az az izzó lángolás, mikor mindent, MINDENT megtennél a másikért.

A szeretet az a csendes, végtelen óceán, amikor látod az utat magatok előtt, amikor csak MI van már, s nem te meg ő, amikor az ostoba hibáit is szeretned, és tudod - érzed, hogy megérkeztél.
Na és persze az az önzetlenség, adni akarás, ami valóban a másik lényének szól - nem kell, hogy ez a párod legyen.

A boldogság pedig az az állapot, amikor feltöltődve, sugárzóan, jókedvvel és reménnyel telve szinte kitárulsz a világ felé, kebledre öleled és szereted olyannak, amilyen - mert bár közel sem tökéletes, mégis annyi csodát rejt, s ezekért mind hálás lehetsz és vagy is...
Az a vibráló, vagy épp nyugalomtól telt mosolyfakasztó érzés, hogy "jól van úgy, ahogy van"... Amikor a hála csak úgy megtalál - hogy Istennek, a szülőknek, a párodnak, a Természetnek, az Univerzumnak, vagy csak simán a környezetednek vagy hálás, tulajdonképpen nem számít...


Én ma már a boldogságra törekszem. :)

A szerelem szép élmény - vágyom is rá - de amilyen szép, olyan szeszélyes is. :) És mert ismerem magam, és tudom, mennyire hangulatfüggő tudok lenni, inkább a kiegyensúlyozott, "kontrollálható" utat keresem. Mert szeretném megtapasztalni a valódi irányítást... :)


A szeretet - szerintem alap. :) Megélni a pillanatot, az ezernyi szépséget és csodát, az embereket csak úgy lehet, hogy közben ráébredsz, szereted ezt az érzést, szereted azokat, akiknek köszönheted... Ezzel együtt jár nálam a hála... :)

A legutóbbi tapasztalatom azt mutatta, hogy lehet irányítanunk az életünket, a sorsunkat akkor is, ha a szívünk szerelmes. :) Nem kell feltétlenül belefulladni a szerelembe - ahogy korábban tettem.
Ennek meg van az az előnye, hogy dönthetünk róla - és sokkal tudatosabban, nagyobb odafigyeléssel élhetjük meg, jobban bevéshetjük az éléményt - sokkal messzebb juthatunk, mint ha hagyjuk, hogy hánykolódjunk az érzelmeink viharaiban...


Persze ez nem jelenti, hogy ne lennének viharok. :)


A magány szerintem csak addig értelmezhető fogalom, amíg az életed/boldogságod mástól - a leendő párodtól, "másik feledtől" teszed függővé...

Légy boldog! Én ezt kívánom Neked! :) S akkor megengedheted majd magadnak azt is, hogy szerelmes légy...! :)