Miért...?
Miért küzdök...?!
Miért harcolok akkor is, ha a sodrás ellenem fordul...?
Miért állok fel akkor is, ha újra és újra földre döntenek...?!
Miért tartok ki önmagam mellett, ha újra és újra, újabb és újabb módokon próbál meggyőzni a világ, hogy feladjam, hogy elfelejtsem...?!
Hogy szürke, átlagos, felejthető senkivé legyek - épp olyanná, mint a többség - aki menekül, aki lemond, aki felad, aki meghátrál...
Előttem egy fal, mögötte - mi érték lehet mögötte?! - egy-egy ember, vagy egy-egy elvont cél...
És én nekifutok újra és újra...
Lepattanok a falról, de hiába sebzi véresre a bőröm, hiába reccsennek bele a csontjaim, mégis kitartok az ember, a cél mellett...
A fal mellett...
Annyira könnyű felejteni...! Bocs, nem! Annyival könnyebb felejteni...!
Leírni egyszer, s mindenkorra selejtként, veszteségként...
Sokkal egyszerűbb, sokkal könnyebb, mint erőt venni magunkon, és felvállalni a változást, szembe nézni azzal, hogy vannak még rajtunk uralkodó indulatok... Hogy még nem vagyunk szabadok, még az érzéseink diktálnak...
Javítani valamin, pláne, ha magunknak is "javulnunk kell hozzá"...
Nem könnyű - de legalábbis semmiképp sem kényelmes...
S lám...
Nincs értelmes magyarázat rá, hogy miért ülök a földön, a porban, vérző fejem tapogatva egy furcsán ismerős kőfal előtt...
Nem.
Nem a fal ismerős, csak az érzés...
De...
Miért is fáj...?
Vagyis... Ha fáj, miért is...?
Vajon mikor fogy el a türelmem...?
Mikor mondom én is azt, hogy "akkor csesszétek meg!"...?
És valóban az lesz a jó nekünk...?
Nektek, és nekem...?
Ha én is csak egyszerűen elfelejtelek...?
Azt mondják nálam okosabbnak tűnő gondolkodók, hogy mindennek oka van.
Mi az oka - a miértje - ennek...?
Mi az értelme, a hatása, az eredménye annak, hogy az én fejem fáj mások falai miatt....?
Van értelme...?
És ha az értelme jó - akkor maradjak csak és kopogtassam a falat a fejemmel...?
Vagy valahol meghúzhatom a határt...? Van olyan, hogy elég volt....?
Ha én elgondolkodom a miérteken - mások is megteszik...?
Miért küzdök...?!
Miért harcolok akkor is, ha a sodrás ellenem fordul...?
Miért állok fel akkor is, ha újra és újra földre döntenek...?!
Miért tartok ki önmagam mellett, ha újra és újra, újabb és újabb módokon próbál meggyőzni a világ, hogy feladjam, hogy elfelejtsem...?!
Hogy szürke, átlagos, felejthető senkivé legyek - épp olyanná, mint a többség - aki menekül, aki lemond, aki felad, aki meghátrál...
Előttem egy fal, mögötte - mi érték lehet mögötte?! - egy-egy ember, vagy egy-egy elvont cél...
És én nekifutok újra és újra...
Lepattanok a falról, de hiába sebzi véresre a bőröm, hiába reccsennek bele a csontjaim, mégis kitartok az ember, a cél mellett...
A fal mellett...
Annyira könnyű felejteni...! Bocs, nem! Annyival könnyebb felejteni...!
Leírni egyszer, s mindenkorra selejtként, veszteségként...
Sokkal egyszerűbb, sokkal könnyebb, mint erőt venni magunkon, és felvállalni a változást, szembe nézni azzal, hogy vannak még rajtunk uralkodó indulatok... Hogy még nem vagyunk szabadok, még az érzéseink diktálnak...
Javítani valamin, pláne, ha magunknak is "javulnunk kell hozzá"...
Nem könnyű - de legalábbis semmiképp sem kényelmes...
S lám...
Nincs értelmes magyarázat rá, hogy miért ülök a földön, a porban, vérző fejem tapogatva egy furcsán ismerős kőfal előtt...
Nem.
Nem a fal ismerős, csak az érzés...
De...
Miért is fáj...?
Vagyis... Ha fáj, miért is...?
Vajon mikor fogy el a türelmem...?
Mikor mondom én is azt, hogy "akkor csesszétek meg!"...?
És valóban az lesz a jó nekünk...?
Nektek, és nekem...?
Ha én is csak egyszerűen elfelejtelek...?
Azt mondják nálam okosabbnak tűnő gondolkodók, hogy mindennek oka van.
Mi az oka - a miértje - ennek...?
Mi az értelme, a hatása, az eredménye annak, hogy az én fejem fáj mások falai miatt....?
Van értelme...?
És ha az értelme jó - akkor maradjak csak és kopogtassam a falat a fejemmel...?
Vagy valahol meghúzhatom a határt...? Van olyan, hogy elég volt....?
Ha én elgondolkodom a miérteken - mások is megteszik...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)