Maradandó

Csodálatos, mennyire meg tudnak lepni elkóborolt emlékek... :)

Ma eszembe jutott ismét...

Láttam a szemét - a tekintetét.

Hallottam nevetni... :)

Láttam enni... :D :P

És láttam táncolni...

Láttam az alakját, a vonalait, az arányait, az apró részleteit, amiket annyira kedveltem benne... :)

A szemöldökét, az ujjait, a nyakát... :)

Hallottam a hangját.

Emlékeztem a sétáinkra. Emlékeztem a kajálásainkra... :)

Szerettem nézni, ahogy eszik... :)




Kár, hogy nem volt elég fontos számára... :I




Hiányzik az emléke... Az a magas, vékony lány, akit megismertem, a valaha látott legszebb szemekkel... :) Azokkal az érzéki ajkakkal... :D

Az a csöndes, szelíd - csak néha-néha dühös -, visszafogott, rejtelmes csaj, aki annyira más volt, mint a többiek...



Vajon milyen lehet mellette élni...?

Mellette aludni el, mellette ébredni?

Vele reggelizni, vele sétálni esténként, vacsora előtt...

Érezni a bőrét, kézen fogni, táncolni vele...


Csendben ülni mellette a csillagok alatt, csak figyelni, ha valamit meg szeretne osztani - megismerni az embert, a gondolatok mögött...


Jó lehet...




Kár, hogy sosem engedett elég közel magához, hogy megtapasztalhassam...




***