Tragédiák

Vajon mért van szükségünk rájuk...?

Mért van szükségünk tragédiákra ahhoz, hogy kimozduljunk a megszokásaink belénk csontosodó, merevvé és tompulttá fakító mészburkából...?!

Mért nem tudjuk élvezni - maradéktalanul élvezni, amikor "sínen vagyunk"...?!
Amikor rendben vannak körülöttünk a dolgok...?!
Amikor csak a kezünket kell kinyújtanunk a boldogság után...?!

Miért felejtjük el ezt az egyszerű mozdulatot...?

Miért kell összetörnie a világunknak, hogy ismét tegyünk érte...?

És miért engedjük el egymás kezét újra és újra...?!

Miért hagyjuk magára a másikat, mikor semmi másra nem volna szüksége, mint hogy ott üljünk mellette, és a vállunkra hajthassa a fejét...?
Terápiára küldjük, hátat fordítunk, hogy majd akkor hívjon, ha "megint a régi lesz"...
Bogyókat adunk neki - ahelyett, hogy egy barátot "adnánk"...

Pedig csak ennyi kéne...

Hogy ne legyen egyedül...





Miért olyan nehéz azt tenni, ami helyes...?
Miért olyan nehéz nyitni egymás felé...?
Nem elvárni, de adni és elfogadni...

Mindennek oka van.
Minden történésnek az életünkben.
Néha jó volna tudni, merre visz a hajó...

Néha jó volna tudni, mért mond, mért tesz ezt, vagy azt a másik.

Tudni, mit kellett volna tenni ahhoz, hogy más irányt vegyenek az események...


"Tedd azt, amit akarsz!" - állt Aurin hátán...


Régebben, kis srác-koromban  elképzeltem, milyen volna egy egyszerű kis virágnak lenni egy hegyoldalban... Nap, mint nap csak nézni a völgyben zajló életet, napfényben, vagy hűs esőcseppekben fürödve, hajnalok és naplementék során át, éjszaka a csillagokat bámulva egy nyáron át...

Néha ilyen egyszerűségre vágyom.
Ilyenkor azt hiszem, megértem az idős embereket, akik naphosszat elüldögélnek a verandán...


Azt hiszem Kata ráébresztett, mennyire hiányzik a bizalom... A közelengedő, az őszinte bizalom.
Dina pedig közölte, hogy nem bízik bennem.

Pedig talán őt érzem a legközelebb állónak magamhoz.

Csinos statisztika...

:(