Félhomály kúszik a padlón. Az ágy lábánál hétköznapjaink levetett göncei.
Fojtogató egyhangúságuk elől menekülünk.
Egymás karjaiba.
Védelmet... Biztonságot... Megbékélést...
Feloldozást keresve...
Lágyan ölel a paplan...
Puhán tartja finom nyakadat a párna...
Ujjaid táncot járnak a hátamon...
Enyém vagy.
A hajad - a bőröd illata... Cirógató csókjaid elárulják gyengeséged...
S szívem riadt dobogása diadalmas győzelmed felettem...
Tiéd vagyok.
E pillanat örök.
Mint a halál pillanata.
Mikor ráébredünk, hogy nincs vége.
Hogy csak most kezdődik el...
Apró cseppek szaladnak a kulcscsontodon - megpihennek a vállgödrödben...
Sós íz az ajkamon - ez is Te vagy...
Érezlek, s érzel Te is.
Most.
Itt.
Eső dobol az ablakon...?
Vagy az angyalok siratják szerelmünk...?
E pillanat örök.
Mint egy buborék élete.
Sosem tudjuk, lesz-e következő pillanat...
De ez...
Ez itt - most....
Két karodban, forró sóhajaid hangját hallgatva - lassan mozdulva, együtt Veled...
Olyan szép...
Mélyülő sötétségben fekve, lassan halkul a lüktető dobogás...
Csak fekszem, és érezlek.
Míg kint zokog az angyali sirató.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)