Mottó: " Futunk a mások élete után. S közben a magunké mellett elfutunk..."
Györgyi után szabadon.
Egyetértek, hogy mindannyian "bujkálunk". Természetes védekező reakció. Mit tehet egy gyenge, sebezhető emberpalánta, mikor kikerül ebbe a létidőbe, ebbe a téridőnek nevezett tükörkastélyba...?
Benyaljuk szépen az első pár pofont ("...Tudod, az első pofon a legnagyobb..."), aztán elkezdjük ösztönösen növeszteni a magunk lelki szarupáncéljait...
Én sem voltam más. Azt hiszem, ebben is eljutottam arra a pontra, mikor a dacos kamasz-hang, felszegett állal vágta a világ képébe, hogy "Bekaphatjátok! Akinek nem tetszik, arra van az ajtó!" (Meg még cifrábbakat, de a Hölgyekre való tekintettel nem idézném... ;) )
Eljött a pont, amikor elegm lett a színjátékból.
Talán mert sosem voltam túl jó színész. :)
Azt mondják, minden érzelem kiül az arcomra... Kíváncsi volnék, mit látott Manó, aznap... :P
Úgy döntött bennem a dacos kölyök, hogy nincs több köntörfalazás, nincs több hazugság, több szerep.
"Egyedül vagyok így is, akkor mi értelme...?!" Levetettem a maszkokat, eldobtam a páncéljaimat - a pőreséget, az őszinteség gyémántnál keményebb üvegfalait vontam fel magam köré - vállalva azt, aki vagyok, olyannak, amilyen vagyok.
Vállalva, hogy ez nem fog tetszeni sokaknak, hogy emiatt megbélyegezhetnek ("Eddig is megtették..."), elítélhetnek - egyedül maradhatok.
Hitvallásommá lett az őszinteség.
Vad voltam és forrófejű.
Ma már higgattabb vagyok. A hitvallás megmaradt. De ma már igyekszem tekintettel lenni másokra is. Nem - hazudni nem hazudok. Annyit semmi sem ér meg nekem. De már nem törekszem rá, hogy mindig kimondjam a teljes igazságot.
Hisz mért okozzak fájdalmat, ha nem muszáj...
A maszkok...? A régieknek híre-hamva sincs. Persze az egóm sem pihen - kerültek a régiek helyére újak. Ezek azonban csak a játék kellékei - nem sorsdöntő mentsváraim ők... :)
Nem vágyom rá, hogy a "plebs" - a társadalmi rétegek - átlagosak, vagy épp sznobok, intellektuálisak, vagy macsók elfogadjanak.
Számomra egyetlen érték maradt - és egyetlen értékmérő.
Az Ember. Az emberség mérésére pedig az egyik indikátorom az őszinteség. :) Ahogyan adja, ahogyan elfogadja.
Szomorú tapasztalatokkal ismertette fel velem az Élet, hogy a Játékot az Élettel összekeverni keserű csalódásokhoz vezet. Hiábavaló.
Szerepjáték a munkám, szerepjáték a flört.
Megfelelni csak önmagam felé elvárás. Önmagamért.
Minden más - minden, ami valóban én vagyok - Én vagyok.
Én is sokat gondolkodtam, hogy vajon mit lát belőlem a világ...
Ezért kérdezek. Ezért próbálok érteni és odafigyelni.
De elfogadtam, hogy valóban csak önmagam ismerhetem...
Az őszinteségen alapuló értékítélet magával hozza a maszkabál világának, eszközeinek elértéktelenedését. Elvesztik a súlyukat - innentől pedig nem árthatnak nekem.
Mit sem számít már, hányszor próbál hatalmat nyerni felettem, aki még e fegyverekkel harcol. Döfjön csak belém! :) S mikor szembe kacagom, trófeám lesz a csalódottsága, az értetlen pillantásából kiolvasott riadalom. :P
Csúfondáros pillanat ez - mert önmagát sebzi halálra - az én szememben legalább is... Színt vall, és ítél - önmaga felett... Számomra itt szűnik meg - ekkor válik ő maga is érdektelenné. Messze állunk - külön valóságokban mozgunk. Nem lehet közünk egymáshoz.
Más nyelven beszélünk.
Anyanyelvem az őszinteség - s semmiért le nem mondanék róla. Senkiért...
Hol kezdődök én...?
Veszélyes kérdés...
Valóban, hol a határ...?
A Világ és köztem...?
A valóság, és az illúzióm között...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)