Piacképes barátság - avagy a barátság definíciója

Beszélünk róla.
Fontos.
Mindenkinek szüksége van rá.

Na és ha magunkba nézünk...?

Gondolj vissza, Kedves Olvasó az elmúlt fél évedre - és idézd fel hány olyan nehéz pillanat volt, mikor melletted volt egy barát, és hány olyan, amikor nem...?

Szerencsés vagy...?

Én a magam részéről... Hát nem igazán.

Vagy csak rossz szemszögből nézem...?
Hibás elvárásokkal fordulok a barát-ideálomhoz...?
Olyasmire vágyom az ún. barátaimtól, amit meg sem adhatnak...?

Mire is vágyom tőlük...?

Arra, hogy ha energiahiányos vagyok... Segítsenek feltöltődni...(?)
Vagy nem...?
Ha megpróbálom megragadni az érzést magamban, akkor... Mit is találok...?

Intimitás.

Az intimitás hiányzik. Ha itt volnának, mikor nehéz - társak volnának egy "elegemvan-lerészegedésben", vagy csak pusztán léteznének itt, látótávolságban, mikor nihilizmus lesz úrrá rajtam... Ha beszélnének hozzám...
Ennyit tehetnének.
Persze ezt sem teszik - ez tény. Nem volt itt egyszer sem, egyikük sem. (Vidám felismerés...)

Azonban az intimitás nem a klasszikus barátság kereteibe tartozó fogalom.
Ahhoz inkább a szerető/szerelmes "munkaköri leírása" passzol.

Miért olyan fontos vajon az érintés...?

Pszichológiai kórképeket vált ki, ha huzamosan izolálunk egy-egy társas életet élő fajhoz tartozó egyedet, és megvonjuk tőle az érintkezés, az érintés fizikai lehetőségét.

Miért...?

Miért kell az érzés...?

A bőr a bőrön, a test-meleg, a tapintás puhasága...?
A közelség, a cirógatás, a játék az érzékekkel...?

Miért vágyom erre...? Mi az oka...?

Miért vágyom rá annyira, hogy a tudatalattim (vagy az egóm?) kivetítve a hiányérzetet, a barátaimat kezdje el hibáztatni érte...?

Végül is a barát az a személy, aki a Társam után közvetlenül következik a hozzám legközelebb állók sorában. Olyan személy, akinek a léte és jól-léte a körülöttem élők között kiemelten fontos nekem és akiért az átlagosnál jóval nagyobb mértékben vagyok hajlandó kellemetlen, vagy kifejezetten rossz hatásokkal járó cselekedetekre. Olyan személy, akiért egy múltbéli tapasztalat hatására (bizalom és hála) meghozott, múltbéli döntés értelmében gondolkodás és feltétel nélkül hozok áldozatot a jelenben.

Vajon hol kell meghúznunk a határt az elvárások terén? Mi az, ami még "méltányolható" és mi az, amit már irreális elvárásnak címezhetünk a barátainkkal szemben...?
Hogy ne várjunk "lehetetlent" és ne ítéljük el őket emiatt...

Álljunk csak meg egy percre...

Ítélni...?
A barátság alapja a bizalom, és az elfogadás. A kapcsolat kölcsönösségén érzett beteljesülés-érzés, valamint az emiatt érzett hála.
A barátomat nem ítélhetem el. Hiszen elfogadom. Az egóm lehet annyira kicsinyes és agresszív, hogy elítélően nyilatkozzon. De a barátaimmal szemben az egóm neve hallgass!
Véleményt alkothatok a barátaim cselekedeteiről - illetve szélesítve minden ember cselekedeteiről - de nem ítélkezhetek... ...?
A barátaimat meg kell tisztelnem azzal, hogy nem ítélkezem a cselekedeteik felett. Ideális esetben, ha a barátságom nem felszínes megfigyelésen alapul, nem leszünk annyira különbözőek, hogy olyat tegyen, ami számomra teljesen elfogadhatatlan.
Egy idegen, ismeretlen ember cselekedetei lehetnek elrugaszkodottak az én értékrendemtől (pl. erőszak, terrorizmus, rosszindulat). Ami annyira nem illeszkedik az értékrendembe, hogy számomra kezelhetetlen (valójában létezik ilyen kategória?), azzal szemben hozhatok (?) ítéletet.


Visszatérve talán szerencsésebb megfogalmazás, hogy az irreális elvárásaink miatt ne érezzünk csalódottságot jogtalanul a barátainkkal szemben...


Mit várunk el a barátainktól...?
Mit vársz el Te a barátaidtól...?

És teljesül a várakozásod...?

Mit ad ma egy barátság...?

Megérne egy kérdőíves felmérést... :)

Lehet, hogy meg is csinálom... :D

Csinálok egy email-es kérdőívet a témában... :)

Nem is rossz ötlet...! :D