Elgondolkodtam.
Van egy ismerősöm-barátom. Két lánya van. Meg egy pasija, aki ugyan idősebb nálam, mégis olyan gyerekesen viselkedik, mintha valami huszonéves suhanc volna, valami gimis "járunk"-történetben...
Önző voltam - önző vagyok...
Jó táncolni Vele. Élvezni a közelségét. Megvan köztünk egyfajta összhang. És ez látszik is.
A tánccsoportból, akikkel felléptünk, fogadok, hogy a fele banda meggyőződése, hogy együtt vagyunk... :D :P
Persze a táncban - hát tényleg nem fogjuk vissza magunkat... ;)
De az élet nem állhat örökké abból, hogy visszafogod magad, mert tekintettel vagy másokra! Elsősorban önmagadnak kell lenned...
És én most így érzem magam. És a táncban sem zavar, ha ez kifejeződésre jut.
Ennek persze megvannak a mellékhatásai.
A pasija olyan féltékenységi jelenetet rendezett, mikor - ezt hívják cikinek - reggel váratlanul beállított, és én nyitottam ajtót...
Pedig semmi sem történt. Ő az emeleten, én meg lent aludtam. Még én is írtam annak a jóképességűnek - persze bűntudatból, és félelemből, hogy miattam basszák el - mert nem volt hajlandó felvenni a telefont, miután bevágta maga mögött az ajtót...
Írtam neki, és elgondolkodtam azon, amit írtam.
Hogy remélem tudja, sokan mindent odaadnának, hogy egy olyan embert találjanak maguk mellé, mint ez a csaj.
Elgondolkodtam.
Hiszen én már elkövettem a magam hibáit. Én már elengedtem mindkét embert, aki igazán jelentős volt az életemben...
Gondolkodtam a kifogásaimon. Hogy miért nem akarok komolyabbat Vele - az összhang ellenére.
A korkülönbségen nem rágódtam túl sokat, mivel rég letettem arról, hogy egyidős volnék a fizikai önmagammal.
Hogy mire vagyok képes, és mire nem - felelősségvállalás - megint nem vitatéma. A kérdés az, hogy motivál-e eléggé valami/valaki.
A kisebbik lánya egyik este - mikor Ő meghívott palacsintát sütni - egyszer csak hozzám fordult, és nekemszegezte a kérdést: "Te mért vagy itt...?"
Ez úgy megragadt bennem.
Igen. Ez egy egyszerű kérdés... "Miért vagyok itt...?" Mi keresnivalóm egy családban...? Egy családban, amelyhez gyakorlatilag semmi közöm...
Milyen jogon zavarom össze a dolgokat...?
Elgondolkodtam. Ha úgy döntenék, képes lennék megállni a helyem. Hm... Kérdés, vagy kijelentés...?
Kijelentés.
Mért ne dönthetnék úgy, hogy ha végre meglátom - újra meglátom azt a pluszt, amivel olyan ritkán találkozom, akkor tekintet nélkül a körülményekre, belekapaszkodom, és nem engedem el...?! Még ha ez adott esetben azzal is jár, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra kapok két kislányt. :) :D
Hiszen mindig lányt akartam.
És én magam mondtam ki, hogy "a legjobb az volna, ha a hisztizős-nembeszélős babakorszakot kihagyhatnánk, ha olyan 7-8 éves körül lenne, mikor "megszületik""...
Ahogy azt is én mondtam ki, hogy a korombeli/fiatalabb csajokból kiveszett a megbízhatóság, a becsület...
Erre tessék - akkor legyen idősebb...
Azt hiszem, vagy nagyon jó a belemagyarázó-képességem, vagy ismét tetten értem a Vonzást...
...
Szóval...?
Mért ne mondhatnám, hogy akkor mától komolyan, és értük...?!
Mért ne szarhatnék a körülöttem szerencsétlenkedő, határozatlan, bizalmatlan, kishitű emberekre, és lépnék be egy "kész életbe", ahol olyanok várnak, amikre és akikre mindig is vágytam...?!
Mi tart vissza...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)