Már sikerült...?

Tudom - de nem teszem.

Valahogy így vagyok az élettel is talán...

Nem érzem.

Nem érzem a bennem lévő tudást, nem érzem a tapasztalatok tanítását - nem érzem a változást, a fejlődést.

Nem látom a haladást, nem látom az értékeket.

Néha valami felcsillan, néha mások hívják fel a figyelmemet az erényeimre...

És én nem tudok mit kezdeni ezekkel a visszajelzésekkel.

A tudattal, hogy értéket képvisel az, ami/aki vagyok.



Vajon mi ad értelmet a létezésemnek...? Mi ad neki értelmet most...?

Miután kétszer is bátor /vagy botor?/ voltam, és hinni kezdtem abban, hogy végre felismertem...

Miután kétszer is elvett tőlem mindent...


Lám - "bort iszik és vizet prédikál" - mondhatják...

Rendben van, hogy önmagunkban kell teljesnek és boldognak lennünk, hogy képesek legyünk boldoggá tenni valaki mást is...

Teljes vagyok. Egész.
Képes vagyok élni, képes vagyok fejlődni, teremteni - egymagamban is.

Boldogság...?

Azt hiszem, hogy képes vagyok a boldogságra egymagamban is.

És mi a valóság...?

Vajon tényleg...?

Vagy már fel sem ismerem a boldogságot...?

Már meg sem tudom különböztetni a köznapi érzésektől...?

Vagy annyira jól sikerült, hogy "köznapivá" vált - és egy "nem mindennapi" illúziót kergetek...?


Sokan azt mondják, "túl sokat agyalsz".

Érdekes.

Valami haszna mégiscsak van - különben nem érnék el eredményeket - sem a fizikai világban, sem a tudatosságban...

Akkor nem tudnék segíteni másoknak - nem tudnék figyelni másokra...

Nem...?

Most úgy tűnik, még mindig egy helyben toporgok.
Még mindig nincs meg a motiváció.

Az igazi...


Ha most felteszem magamnak a kérdést, hogy "Oké; mit is akarsz tulajdonképpen?" - akkor a válaszom...

"Most? Semmit."


Semmi nagyravágyás, semmi eszmeiség, semmi... Egyszerűen semmi...



Létezhet, hogy azt a tapasztalást, amiért megszülettem ebbe az életbe - létezhet, hogy már sikerült átélnem...?

Létezhet, hogy az életem felénél teljesült az életem valódi célja - és ezért érzem most ennyire tanácstalannak magam...?

Hogy ezért nem találok egyetlen olyan célt sem, ami valóban mozgatna...?


Mi van akkor, ha ez nem "hiba"...?

Mi van akkor, ha ez az érzés most "helyénvaló"...?



Ha ez így volna, akkor a fennmaradó időt arra használhatnám fel, amire akarom. Ez jelentené a valódi - végső szabadságot.
Viszont - ami mindennek ellentmond - még annyi mindenről nincs fogalmam...! Annyi minden van, amiről nem tudok... Amit még megtanulhatnék...


Felmerül a kérdés, hogy miért az az alapbeállítódásom, hogy amit csinálok, az hibás...?

Mért ne feltételezhetném, hogy jól csinálom, amit teszek...?

Hiszen a visszajelzések is erre mutatnak.

Ha azért nem találok olyan célt, amilyeneket a többség maga elé tűz - mert valóban nem ezek az igazi értékek, az igazi elérendő célok...?
Persze, ki mondja meg, hogy melyek azok..?!




Vagy épp az is lehet, hogy már sikerült elszúrni.

Lehet, hogy rég elcsesztem a feladatot, amiért ide jöttem, és ezért nem találok újabb motivációt.

Létezhet...?


Talán akkor kiszakadt belőlem minden, ami lényeges volt...


Mit kéne tennem, ha így van...?

Az elmúlt időben felismertem, hogy egész vagyok - hogy a boldogságom magamtól függ, nem külső személytől. Ez bizonyosan előrelépés az akkori önmagamhoz képest.
Talán akkor képtelen voltam eléggé figyelni Rá.

Talán ezt kellett megtanulnom - és...

Hogyan dönthetném el, hogy ez most helyes vagy helytelen gondolatmenet...?

Azt mondta - már nem az, akit szerettem.

Én sem az vagyok már, aki akkor Őt szerette.

"...Álmaidhoz - Szerelmedhez - maradj hű..."

Talán beszélnünk kéne...?

Legutóbb még azt mondta, gyűlöl.



Ki tudhatja, mi a helyes válasz...?

"..I did not understand..."