Az ember inflálódik, avagy ismerni/félreismerni...?

Tangó


Csernushoz kötődik a legutóbbi alvó sztereotípiám felismerése.

Amióta elolvastam, sokszor érzem, hogy talán másoknak is kéne. Olvasnia.


Akad egy-két blog, amit több-kevesebb rendszerességgel olvasok - stílus, vagy az ember miatt.

Ez nyilván egy "pozitív" töltetű kritika. Szart az ember nem olvas önszántából.

Olykor mégis bele-belebotlom olyan vonásokba - az egyszer már kedvezően megítélt írók oldalain, amelyeket társadalmi jellemzőként azonosítok.



Ami most fájt az az önzés.

Az, ahogy az önzésből trendi árucikket csinál egy szerző.

Illetve hogy, miközben trendi árucikket csinál belőle, kiviláglik a megjelenített kapcsolat kiürült, sivár váza - amely az egók harcáról vall.

Érdekes volt múlthéten látni hosszútávú kapcsolatok szereplőit; azt, ahogyan e kapcsolatokat megélik, ahogy "a másik unalomig való ismeretéből fakadó feszültség" (röviden a megszokás, az egó türelmetlensége) finom súrlódásokban jutott kifejezésre.

Sértett hangsúlyok, felemelt hangerő, élesebb szóhasználat.


Tudom, hogy egy kapcsolat nincs meg zökkenők nélkül.

Mégis azt várnám, hogy az idő előrehaladtával, az elfogadás és megismerés érvényesülésével ezeknek épp elkopniuk kellene. Erre mondja a köznyelv, hogy "összecsiszolódás".

Mégis nekem inkább olyan érzésem volt, mintha lennének szögletek, amik nem akarnak gömbölyűre kopni.



Régóta nem vagyok gyakorló "pár", mégis úgy érzem, és az emlékeim is ezt támasztják alá, mintha... Valahogy...

Olyan apró dolgoknak érzem ezeket, hogy ösztönösen azt mondanám, az egyén "hibája", az egó makacssága az oka. Egy részem viszont azt mondja, hogy egy kapcsolatban ezek az apróságok valahogy mégis sokkal jelentősebbeknek tűnnek... Az elfogadással párhuzamosan az énünk, vagy az egónk talán félelemmel reagál - és ezért görcsösen kapaszkodik pár apróságba, amelyekkel definiálhatja a szuverén létét.

És ezeket talán ésszerűtlenül védi.

Belülről nyilván más.


A lényeg, hogy az olvasott írás számomra azt közvetítette, hogy a modern kapcsolat az egók kapcsolata. S mint ilyen, meghatározó eleme a territoriális, az uralkodó viselkedés, és az ezzel járó önzés.



Azt mondanám, szánalmas - de egyből megjelenik bennem a kérdés, hogy ha ők ennyire differens képet alkotnak magukról (nyilván senki nem "akarattal" önző - az önzőség senki előtt nem pozitív szerep), mi van, ha én is ekkorát hazudok magamnak...?


És ha hiteles képet akarok magamról - mégis kit kérdezzek...?

Azt, aki csak a gondolataimat ismeri?
Vagy azt, aki fájdalmasat csalódott már egy rólam korábban kialakított képében?

Vagy talán azt, aki ismeri a hétköznapjaim, de nincs fogalma a gondolataimról...? Az érzéseimről...?
Rólam...



Ki alkothat olyan képet, amelyre támaszkodhatok?

Vagy ez csak egy téveszme...?

Hogy létezik "abszolút nulla"...?

Hogy létezik egy racionális viszonyítási pont?

El kell, hogy fogadjam - nekem kell eldöntenem, kinek a képét tekintem objektívnek...?

Ismerhet valaki jobban, mint én saját magamat...?

Vagy ismerhet-e jobban félre valaki...?