"A szívnek még jelen...", avagy a szeretet evolúciója

Alapgondolatok

Hangulat

"Nem fordulhat elő, hogy ami a tetteknek és az agynak a múlt, az a szívnek még mindig a jelen?
Hogy nem szűnünk meg embereket szeretni...
Hogy nem szűnnek meg lángolások, szerelmek?

És ha felül sem lehet őket írni?
Ha örökre beleégtek a lelkünkbe?

Tényleg jönnek újak?
Vagy van, hogy megrekedünk magányosan egy állomáson, míg a lelkünk és a szívünk még a vonaton száguld? A Semmibe...
A reménytelensége...
Tényleg létezik "reménytelen"?
Van egyáltalán ilyen?

Vagy érdemes hinni mindenben?

És ugyanaz-e hinni, és reménykedni, és várni valamire?
úgy sóvárogni, hogy az tönkre tegye a jelent?

Hol a határ a jelen és a múlt közt?"

(Bubu)

Szerintem is elválik a tudat és a szív valósága. Amit az agyunk lezárt, sokszor a szív nem tudja elengedni.
Én ezt a szakaszt elég jól be tudtam határolni annak idején. Még három-négy évvel a vége után is.

Az azóta megtett út során felmerülő "visszfényeket" azonban el kell különítenem ettől. Mert már a szívem is elfogadta a veszteséget. Inkább csak a "majdnem-jövő" majdnem-megélt érzései után vágyom. Ez már Múlt. Ráadásul elengedett Múlt. Ugyanakkor igaz, hogy nem szűntem meg szeretni Őt - az Embert, aki sokáig Az Egyetlen volt nekem. Azért, aki volt. És azért, aki lenni akart nekem. És mindazért, amit kaptam és adhattam. Azért, mert elfogadott és elviselt - ameddig csak tudott. Hálás szeretet ez. És - a szerelemmel szemben ez Örök. :) Minden dacos, fájó szava ellenére. 

Hogy a szerelmek nem szűnnek meg... Szerintem megszűnnek. Pontosabban átalakulnak szeretetté. Ha igazak. Ha csak tévedések, akkor elhamvadnak, s csak holt hamu marad utánuk. Mint mikor teljesen kiég az anyag, s formája megmarad, míg hozzá nem érsz...

"Magányosan egy állomáson" éveket töltöttem el - kétszer is.

Ezek az alkalmak, ezek a leckék tanítottak meg arra, hogy önmagamban éljem meg a szerelmet. A boldogságot azáltal, hogy a másik van. A puszta létezésének ajándékán keresztül - függetlenül attól, hogy viszontszeret-e, vagy sem.

"Reménytelen..."

Ez a szó valahol a "hitetlennel" rokon - érzésem szerint. 

Valahogy a "különleges" embereket mindig megéreztem. Úgy értem - voltam szerelmes többször - általánosban, gimiben, stb. De csak két alkalommal volt különleges megérzés mögöttük - én úgy fogalmazom meg, "kettő volt kozmikus találkozás". (A többi elhamvadt és elmúlt, még ha lassan és fájdalmasan is. Nem maradtak a részeim - emlékké, múlttá váltak.)

Itt a kezdeti elvakultság után evidens volt, hogy a kapcsolat közöttünk nem kötődik ehhez az életünkhöz...

Hogy sokkal több puszta szerelemnél. Elhamvadás helyett erős kötelékké, mindent lebíró szeretetté váltak

Így - bár el kellett veszítenem őket, ez mégsem taszított "reménytelenségbe", mert érzem ("hiszem"), hogy szükségszerű a találkozásunk. Újra.

Bach erről: "Ne légy szomorú, ha búcsúzni kell. Búcsúra szükség van az új találkozáshoz."

Az első szerelmeket a jelent tönkre tevő sóvárgásként éltem meg.

Aztán megtanultam szeretni.

Hogy hol a határ Jelen és Múlt között...?

Ott, ahol meghozzuk a döntést. Amíg valamit elengedés helyett görcsösen szorítok - amíg az elfogadás helyett a birtoklás vágya a meghatározó árnyalat -, addig számomra Jelen.

Amikor elengedem végre (és ez nem egyenlő a "lemondással" - inkább a Kék Madár meséjének "elengedésére" gondolok), akkor válhat Múlttá. Ez még mindig egy döntésen múlik - mert dönthetek úgy is, hogy az elengedéssel egy időben elfogadom, "időtlenné" teszem, és ezzel "beépítem a Jelenembe..."

Ahogy elfogadtam egy szerelmet - a második kozmikus találkozásomat - valamikor 2006 körül, noha tudtam, hogy "reménytelen". De éreztem azt is, hogy mind küzdeni ellene, mind tagadni képtelen és buta dolog volna. Elfogadtam hát, és ostoba sóvárgás helyett megéltem a csodát önmagamban... Olyan volt, mint mikor a ritka kedvenc virágodat - amellyel évek-évtizedek óta nem találkoztál - egy nemzeti parkban leled meg: boldoggá tesz, és egyben sóvárogsz, mert tudod, hogy nem szakíthatod le, nem viheted haza - mégis szomorúság helyett inkább kihasználod az időt, és megéled a találkozást - koncentrálsz Rá - az illatára, színére, formáira, de még a környezetére, a napfényre, a szellőre, a hangokra, az egyéb érzékletekre is - próbálod mind teljesebben felfogni a csodát...!

Ilyen volt számomra - 3 éven át.

Elfogadtam, és elengedtem - de nem mondtam le róla. Tudtam, bizonyosságként, hogy ha nem ebben az életben, akkor a következőben - de lesz még közös utunk. (2009-ben végül volt egy viharos félévünk, amely egy gyors és fájdalmas zátonyhoz vezetett - érdekes módon ezt is fel tudtam dolgozni az előzőekhez hasonlóan, s így nem kudarcként vált "múlttá", hanem leckeként "jelenné"...)

"Jelenné vált" - ezt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy "örök érvényű tanulságként" függesztem magam elé, amely mindig emlékeztet a tapasztalatra - és amely tapasztalat boldogságot ad és hálával tölt el, pusztán azzal, hogy megszerezhettem.

"Jelenné vált" - mert a mindennapjaim részévé, szerves részemmé vált.

"Nem szűnünk meg embereket szeretni..."

Nem - idővel nem szűnünk meg szeretni...

Azt vettem észre, hogy sok szenvedés és könny árán, de mintha a szeretetem felülemelkedett volna a szeretett személy "ezen életbeli szerepén" (ld. Müller) - a személyiségén - és transzcendens, valódi Énjére irányult volna. Abból vettem ezt észre, hogy bántások ellenére is tudtam szeretni. Elfogadtam, hogy ember - s szerettem azért, Aki Ő - mondhatni a benne lakozó "Isteni Lényegért", az emberi gyöngeségeivel együtt.

Korábban, ha bántottak, fájt - és a fájdalom kiölte a szeretet belőlem. Ez akkor volt, mikor a csalódást valakiben az illető kudarcaként értékeltem. (Ma már a saját tévedésemként jegyzem fel, és nem hárítom a felelősséget kifelé.)

Most úgy vélem, ez a szeretet képességének magasabb szintje. Vagy a Látásé - mikor már az Embert látjuk az ember mögött - szükségképp Őt szeretjük.

(Persze lehet, hogy csak hiúságom diadala ez...)