2012. május 6., vasárnap
Egyedül-lét, vs. magány
"...Csak ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen rossz lehet az olyanoknak, akik már egyedül élnek, nincs is senkijük, biztos alig beszélgetnek és folyton magányosnak érzik magukat, aztán nem visz rá a lélek, hogy benyögjem, hogy sietek, hanem inkább türelmesen várok, amíg kifogynak a rizsából..."
"Beszélgetni valakivel"...
Vajon ha nem arra koncentrálnánk, hogy "beszélgessünk", hanem hogy "hallgatgassunk" egymással...?
Amikor beszélgetést mondunk, valójában beszédet akarunk mondani. Beszélni szeretnék Neked - gyere, és hallgass meg kérlek!
Jól esik kimondani a gondolatainkat és érzelmeinket - jól esik, ha valaki meghallgatja, és megerősít, vagy épp véleményt mond, elmondja, hogyan látja ő...
Visszajelzés. Korrekció. Megerősítés.
Jel, hogy nem szakadtunk el egészen a Világtól, egymástól - hogy nem vagyunk teljesen magunkra hagyatva...
De vajon meddig van szükségünk a magánytól való félelmeink csillapítására...?
Nem csupán addig, amíg megvannak...?
Amíg meg nem tanuljuk, hogy önmagunkban vagyunk kezdet és vég...? Teljes egész...?
Amíg meg nem találjuk azt a bizonyos "másik felünket" - önmagunkban...?
Amíg el nem indulunk azon az úton, befelé...
És rá nem találunk arra a kézre, amelybe fogódzhatunk - akkor is, ha odakinn senki sincs, aki segítő kezet nyújtana...
Amíg fel nem ismerjük, hogy nincs mitől félnünk, hiszen valódi önmagunk része az Univerzumnak, Isten gyermeke, aki egy ővele - Minden és Mindenki Egy -, és mint ilyen, örök, vég-telen...
Amíg fel nem ismerjük, hogy magunk teremtjük a sorsunkat itt, az anyag világában - mi rendezzük a filmet, mi vagyunk az operatőr a fényképezőgép mögött...
Amíg fel nem ismerjük, hogy ez itt egy játék - tanulságos, valószerű, csodálatos játék - de csak játék, semmi több...
Amíg fel nem ismerjük, mi is a Szabad Akarat - valójában...
Hogy mit jelent a "Minden és Mindenki Egy" - valójában...
Hogy nincs magány - valójában...
"...Nem az érdekel, hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, mi tart meg legbelül,
Amikor minden egyéb már összeomlott?!
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
És igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban is...?!"
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
a magányról jut eszembe...
VálaszTörlésMiért indul valaki egy versenyen egyéniben, mikor indulhatna párosban és családosban is.
Miért egyéniben indultál a balcsisban?
Mert nincs az életemben olyan ember, akiben éreznék valami hasonlót, mint a két Kozmikusomban. Amikor nevezni kellett, úgy gondoltam, ide az ember barátot nem hoz. Barátnét sem.
TörlésPontosítanom kell.
Jelenleg két olyan ember van az életemben, akiben ott van valami - de Ők jelenleg foglaltak.
Egyikükkel...
A gondolkodásunk nagyon hasonló - illetve inkább a hangulata nagyon hasonló, mert olvasva Őt és beszélgetve olyannak tűnik, mint egy feneketlen tó... Olyan mélységeket érzek benne, néha... Csodálat és hála - így tudnám megfogalmazni az érzést.
Totál más világban élünk anyagi szinten. :) Ő régész. És megtalált egy embert, akivel mind a szakmai-fizikai életben, mind szellemileg jól összeillenek. Elmondása szerint nem "kozmikus", de mindenképpen figyelemreméltó találkozás.
A másikuk kétgyermekes, házas anyuka. :) (Durva érzés, hogy minden további fenntartás nélkül vállalnám a srácait... :D )
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért hagytam fel a tudatos kereséssel.
Mondhatnám, hogy hiszem, "jön, amikor jönnie kell". Ez is igaz.
De mondhatnám azt is, hogy kemény leckéket hoztak magukkal a magam Kozmikusai.
És megjegyeztem a leckéiket. (Persze kérdés, hogy helyesen értelmeztem-e őket, de...)
Mondhatnám azt is, hogy a nők 98%-ából kiábrándítottak. De persze ez durva általánosítás a részemről. Fájt az utolsó, én ennek tudom be. Hittem benne, éveken keresztül. Ő pedig megfosztott a hitétől fél év alatt. Ez sem a szívemnek, se a lelkemnek, se az önérzetemnek nem tett jót.
Azóta a nők csak mint a Szépség Papnői érdekelnek.
"Komolyabb várakozásokkal" csak a köztük megsejthető Emberek felé fordulok. Akikben érzek valami többet.
Az, hogy valaki jól néz ki, kevés.
Megérezni valakiben valamit pedig legalább annyi beszélgetést feltételez, mint Veled. :P
Idáig hány emberrel jutsz el egy év alatt...?
Én kevéssel.
Ezen lehet, hogy tudnék változtatni. Talán energiát is teszek bele. De biztosan nem annyit, amennyit lehetne.
Emögött biztosan ott van az a tudat is, hogy nem vagyok időhöz kötve. Számomra elfogadott tény (és nem holmi "hit" alapján, hanem logikailag bizonyítottan), hogy nem ez az első és utolsó életem. Ez pedig sok félelemtől megszabadít.
Az utolsó arra tanított, hogy önmagunkban kell képesnek lennünk a boldogságra. Redfield, Müller arra tanítanak, hogy a kapcsolatokat 99%-ban csak energiavámpírkodásra használjuk. Mert elfelejtettünk a nem-emberi környezetünkből, "az Univerzumból" feltöltődni.
Ezek így együttesen nem sarkallnak fejvesztett párkeresésre.
Volt már olyan élményed, amikor határtalanul, végletesen bizonyos voltál benne, hogy megtaláltad Őt...?
És érdekelt utána más...?
Na így vagyok én is. Annyi különbséggel, hogy az Ő-m nem egyedüli. Vagy lehet, hogy az - de jelenleg azt hiszem, hogy igazán boldogok a Kevesekkel lehetünk. Velük már "múltunk van" - nem most, nem ebben az életben találkozunk először. Valaha már megismertük egymást, és "emlékszünk" egymásra - inkább a sejtek tudattalan emlékezéséhez hasonlóan...
Őket hívom Kozmikusoknak.
Ketten voltak eddig a "hagyományos" szerelmeim között.
Nem, eddig én sem jutottam el sok emberrel idáig egy év alatt.
TörlésSőt, az egész életem alatt sem.
Ha csak a férfiakat számolom, akiket úgy érzem, ismertem, ismerek, akkor ez kb 8-10 ember.
Ezek közt vannak barátok, vannak beteljesült és vannak plátói szerelmek.
Idén megismertem egy fiút. Sokat beszélgettünk fb-n, és kicsit személyesen is. És azt hittem, beleszerettem. És ő a fiú, aki hívő, és akinek én nem voltam elég jó, mert nem feleltem meg a követelmény listájának.
Ügyfélként megismertem még egy fiút.
Vele sokat szoktam sms-ezni, és személyesen beszélgetni.
Tegnap nálam aludt.
És reggel elnézést kért, hogy miatta ruhában kellett aludni. Nekem furcsa ez furcsa volt.
Mármint nem a ruhában alvás, hanem valahogy a szabályok ilyen kedves lefektetése.
Ő barát. Még lehet szerető, de most barát.
És köszönöm, amikor a kozmikus találkozásról írsz, mert nekem eddig csak egy ilyen volt.
Én akkor azt hittem, hogy ő az Ő!
És most, így több mint egy éve külön, én még most is tudom, hogy ő Ő!
Minden kalandban, minden baráti beszélgetésben, minden egyedüli pillanatban a lelkem tudja, hogy egy nagy része ott marad, Vele.
Néha beszélünk, vannak még közös ügyeink.
2011 év végén újra kicsit találkozott az életünk, de a konklúzió nem változott.
A múlt héten is beszéltünk.
Konklúzió:
-Még szeretlek.
-Még szeretlek.
És hihetetlen, hogy ez kevés!
Vagy talán túl sok?
Talán nem tudunk vele mit kezdeni?
Mostanában fordul az életem.
Azt érzem, új korszak jön az életemben.
A tapasztalati tanulásé.
Hogyan kell flörtölni, ismerkedni, könnyednek és sokkal lazábbnak lenni, kalandozni...
Nem túl kevés és nem is túl sok jelzést adni.
Beletanulni ezekbe az "Emberi játszmákba" is.
Tapasztalni.
És érzem milyen kezdő vagyok.
Röhejesen kezdő...
Talán erről szól a szingli élet?
És hálás vagyok, amiért a "magányt" már fél éve nem ismerem, fél éve nem találkoztunk.
Ez a menő szingli élet olyan mint a drog.
Néha az az érzésem. Mert mi van, ha úgy rákapok az ízére, hogy elvesztem eredeti értékeim (család), és belehalok (persze idővel)?
Azt a fiút, akinek nem feleltél meg, nem ismerted igazán addig a percig, míg meg nem tudtad, hogy nem felelsz meg neki.
TörlésEz a veszélyes az elmében.
Hogy kéretlenül is dolgozik.
Látunk valakit, hallunk róla, "megismerünk" - részleteket....
És az elme képet alkot.
Láttad az "Eredet/Inception" c. filmet...?
Pont így.
Látod a képet, és nem ismered fel, hogy nem a valóság...
Én is jártam így.
Négy évem ment rá - az első Kozmikusom előtt, a gimiben.
Plátói volt, de nagyon nehezen sikerült elengednem...
Ők mindig "Ők maradnak"...
Semmi sem változtathat ezen.
Az sem, hogy megöltek kicsit.
Az sem, hogy sárba tiportak. Az sem, hogy most sehol sincsenek...
Én nem tudok arról nyilatkozni, milyen, ha a napjaid részei maradnak. Az én életemből kiléptek.
Egyikük meggyűlölt, másikuk egyszerűen lemondott a közös lehetőségünkről.
Így nem tudom biztosan, hogy helyes, mégis... Ha megkérdeznél, azt mondanám, ne pazarolj el egy életet, ha van esélyed Vele leélni...
Nem értem, hogy ha mindketten szeretitek egymást, akkor miként lehet ez kevés...
A szingli-hozzáállást alapból hamisnak tartom.
Hazug álarc csupán a világ felé - "így vagyok, mert nekem ez jó"... Pelyva az egész!
Amikor az egyedüllétre szavazunk, valahol a félelmeinknek engedünk.
Félünk az újabb tévedéstől, az újabb "kudarctól", a fájdalomtól, a csalódástól... Az el-nem-fogadástól.
Ha felismertétek, hogy Azok vagytok egymásnak, ha ki tudjátok mondani, hogy a nehézségek ellenére, a súrlódások, a bántások ellenére is szeretlek...
Akkor nem lenne szabad elengednetek egymás kezét.
Én most így látom.
Az Első tanított erre.
A Másodiknál próbáltam eszerint cselekedni - de mindenhez két ember kell...
(Lehet, hogy ez is csak hárítás... Lehet, hogy nem voltam elég határozott. Elég ellentmondást nem tűrő...)
Persze nem akarok beleszólni - hiszen a Te utad... Csak irígyellek a lehetőségért, hogy még tehetsz érte... Bocsásd ezt meg nekem....
Vigyázz ezzel a "droggal".
Utóbbi időben magam is sokat tépelődöm, hogy vajon tényleg én döntök az egyedüllét mellett, vagy egyszerűen a félelmemim, a sérelmeim álcázzák magukat "szuverén döntésnek"...?
Talán félek.
Talán Tőlük sokkal komolyabb volt a seb, mint bevallottam magamnak...
Nem tudom.
Bennem az eredeti érték nem veszett el.
Sőt. Talán csak fölerősödött.
Ennek a kérdésében régóta az "eleve elrendelést" érzem megrezdülni...
Lányom lesz.
Régóta tudom.
Nem tudom miért. Nem tudom, kivel, és mikor.
Csak azt, hogy lesz.
És kicsit félek, hogy vajon az érkezése időpontját vajon nekem kell-e megválasztanom...? Vagyis rajtam múlik-e a mikor...?