Lehetséges

"...Miben higgyünk? Mi hát az igazság? Hol a bizonyosság? Fájdalmas-vidáman győzködöm magamat és most titeket is, hogy aki (áldottan) e világra született, mondjon le vágyáról a bizonyosságok után! Mert  bizonyosságot sehol és senkinél sem fog találni, és ha mégis, előbb-utóbb kiderül majd, hogy lidércfény nyomába eredt, megcsalatott. Aki (áldottan) erre a Földre született, mondjon le vágyáról az igazság után!
Mert sehol, soha senkinél nem talál majd igazságot, és ha mégis, előbb-utóbb kiderül majd, hogy csak az álcás hamisság vendége volt. E nyomorúságában vigasztalja az a felismerés, hogy az igazság fölösleges és unalmas, s ha egyszer valaki meglelné, nem tudna mit kezdeni vele. Vajon igaz-e hogy csipkebokor égett a Sinai hegységben Mózes előtt és Hang is szólott belőle? Lényeges-e, hogy a Tűz előtte, vagy benne lángolt, és a Hang kívülről szólt-e hozzá, vagy őbelőle szólt a világhoz? Fontos-e, hogy a víz valóban borrá változzék a korsókban, vagy éppen elég az is, hogy az emberek megmámorosodnak az élet vizétől, amit Jézus fakaszt a számukra? Jól informáltnak kell-e lennünk arról, hogy a gonosz Mara hadai valóban meghunyászkodtak-e a Célhozérkezett előtt, vagy ennyi is elég: „Minden létezés – szenvedés, minden létezés oka az életvágy, aki nem vágyik élni – nem szenved...” Ne higgyünk hát barátaim, a túlvilágról jól értesülteknek! A mi vallomásunkat Magyarországon Kosztolányi Dezső fogalmazta meg:

„... Semmi, ami barbár 

nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak...

.................................................................

Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medúza-valóság kő-iszonyatját
s szól: „ez van”; „ez nincsen”;
„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”;
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság...”

Barátaim! Hallgassunk most néhány percig. Várjunk, amíg a kétkedés gyökeret ver a lelkünkben. Aztán azt is várjuk meg, amíg a „semmiben sem hiszek” átváltozik arra, hogy „mindent lehetségesnek tartok”. ..."