Köszönöm, hogy vagy...

Köszönöm, hogy vagy!

Így, hogy igazán csak a hangod van nekem.

Így, hogy igazán nem is ismerlek...




Köszönöm, hogy jössz, és megosztod velem a gondolataid....

Köszönöm, hogy nem kertelsz!

Hogy veszed a fáradtságot, hogy fogalmazol azért, hogy megérthesselek.



Olyan vagy nekem, mint...


"Minek nevezzelek?"



Jó érzést kelt bennem, hogy létezel.

Hogy nem adtad fel.

Hogy harcoltál, hogy kitartottál, hogy hittél...



Magadért, magad mellett, magadban.




Látod - ilyenkor érzem, hogy a létünk nem véletlen.

És amit ilyenkor érzek, az a hála.

Neki.

Azért, hogy vagy.






"...:P Nem ismersz.

Még nem.

Felháborodás helyett köszönöm ezeket a kérdéseket.

Igazad van.


Tetszik ez a megközelítés. Mert tudok azonosulni vele.


Igazad van...

Tartozom nekik azzal, hogy rutinos profi legyek.


Nehéz megszoknom, hogy a több ügyfél az emberi félelmek kezelésében növeli a profizmusomat.

Hogy valójában azzal válok jobbá, hogy jobban értek az ügyfelekhez - míg ők azt várnák, hogy "jobban értek a szakmához"...

Ezt nehéz felfognia az embereknek.

Hogy a mi szakmánk az emberekkel való kommunikáció...

Hogy nem a pénzvilág, vagy a gazdaság hullámzásától kell megóvnunk őket, hanem saját maguktól...

A saját gyengeségeiktől...


Ezt talán sosem fogják felfogni igazán...

Nem is értem, miért látom ezt ennyire tisztán.



Nekem is kellene valaki, aki megóv a saját gyengeségeimtől..."