"...legalább az érintés megmarad..."

"...Fiatal koromban, 23 évesen észrevettem, hogy kezdek nem jól látni. Több szemészhez is elmentem, mind nagy tudású emberek voltak, csak nekem nem tetszettek. Végül eljutottam Túri Károlyhoz, aki a hadseregnek volt a főszemésze. Megnézte, leültetett, és - elnézést a hölgyektől - így szólt: "Ez a szem szar. Meg kell operálni. Fiatal vagy, egy életen keresztül szükséged lesz a szemedre, hát tedd meg nekem azt a szívességet, hogy megvárod, amíg megvakulsz! Akkor könnyebb a műtét, kevesebb a rizikó is. Jó?"
Megtettem neki ezt a szívességet, és három évig éltem vakon, 26 éves koromig. Most nem részletezem, mi minden történt velem ez alatt az idő alatt, mert a lényeg ez az orvosi attitűd, hogy itt ül a szalmafonatú karosszékben két egészséges ember, és tárgyilagosan beszélgetnek egy beteg szemről, ami történetesen az enyém. Az élet pedig úgy hozta, hogy ez az epizód még egyszer megismétlődött az életemben, csak épp fordított felállásban. Valaki eljött hozzám, és azt mondta:
- Nézze, én magát nem ismerem, de láttam a tévében többször, és szeretnék valamit kérdezni.
- Tessék!
- Mit csinál az ember élete utolsó két hónapjában?
- Ezt hogy érti?
- 17 éves korom óta rákos vagyok, az Onkológiai Intézetben kezelnek. Már van feleségem és egy kisgyermekem is, de az orvosok most azt mondták, hogy nincs tovább. Nem tudnak tovább gyógyítani.
- Mennyi ideje van hátra?
- Úgy két hónap körül. Ezért kérdezem öntől, hogy mit csinál az ember az élete utolsó két hónapjában?
 Ez engem annyira szíven ütött, hogy a lehető legnagyobb baromságot válaszoltam neki, ami akkor eszembe jutott.
- Hát mit érdekli? Lehet tanulni angolul, művészettörténetet, filozófiát...
Ez olyan hülyeség volt, hogy elröhögte magát - és kínomban én is. Ahogy ketten elkezdtünk röhögni, egyszer csak földerengett bennem, hogy én éppen Túri doktort utánozom, vagyis két egészséges ember ül egy szobában, és egy pusztuló testről beszélgetnek, ami történetesen az övé. Ennek folyományaként haláláig beszélgettünk, sűrűn, nagyokat röhögve, és valahogy emberivé vált az egész dolog. Nem volt ebben részemről semmi fölény, nem úgy ültem ott, mint a túlélő vagy a professzor - két ember beszélgetett, és az övé volt egy test, ami rövidesen elpusztul. Ezt a módszert nem én találtam ki, csak megtanultam. Ahogyan megtanultam azt is, és mostanában nagyon foglalkoztat, hogy amikor egy haldokló még eszméleténél van, ahol közvetlenül születése után volt. Olyanná válik, mint az újszülött - már nincs lehetőség érzelmi kapcsolatra, verbális kapcsolatra, egyetlen kapcsolat marad: az érintés. Semmi más nincs már. Ahogyan pedig egy síró újszülöttet karba vesznek, elringatnak, és ettől megnyugszik, ha pánikrohamot kapott egy haldokló ember, akkor meg kellett érinteni a fejét, a kezét, le lehetett ülni az ágya mellé, magához húzta az ember, és ettől egy kicsit megnyugodott. Ugyanoda térünk vissza, ahonnét elindulunk. És nagyon jó, hogy legalább az érintés megmarad.
Ez marad meg utoljára."

(Popper Péter, Tudod, hogy nincs bocsánat... - részlet -, 2011)