Bujdoklás - avagy az út nem itt ér véget... Itt kezdődik...

"...Ha az Úr ezt a sorsot szánta Neked...
Ez elől nem menekülhetsz...!

Ha most megmakacsolod magad...
És így bujdokolsz - sosem küzdöd le a félelmedet...
Az egész életed egy óriási rettegés lesz..."




Miért olyan nehéz elfogadnom...?!

Miért küzdök ösztönösen - újra és újra ellene...?!



Talán mert a sorsunk sosem olyan egyszerű, mint első ránézésre hisszük...?


Talán mert az egó kényelmesen feladná az első adandó alkalommal - de a Lélek tudja, hogy valójában sokkal-sokkal több van a dolgok mögött, mint hogy megálljunk a felszínen...?


Mi hát a Sorsom...?

Örök harc a megértésért...?

Vagy a meg-nem-értettség elfogadása?

Tán az örök bizalmatlansággal viszonzott bizalom élménye...?



Milyen furcsa.

Egyfelől igyekszem tudatosítani, hogy az ember önmagában kerek egész.

Másfelől látok embereket magam körül, akik boldogtalanok, akik egyedül maradtak, akik befalazzák maguk...

És úgy érzem, "valahol félresiklott az életük, hiszen nem tanultak meg párkapcsolatot kialakítani, benne együtt élni, benne küzdeni egymásért önmagukkal, az egójukkal... Küzdeni önmagukért - önmagukkal, az egójukkal..."


"Az ember egyedül is eljuthat egy bizonyos szintre."

Ebben a védikusok is egyet értenek.

De az út nem ér itt véget... Sőt.

Itt kezdődik...

Innen jön a valódi kihívás.


"Mert aki másokat legyőz, erős - aki önmagát legyőzi, Hős."