Orvosok(k)

A munkám révén megismerkedtem pár fiatal orvossal.

Ahogy a minap egyikükre vártam egy közkórház előterében, rádöbbentem, hogy nélkülük nem húznánk sokáig...

A nemzet él. Él és dolgozik - vagy él mert dolgozik, mert vannak céljaink, mert tudunk tenni az elérésükért.

Tudunk tenni addig, míg be nem üt valami nyavalya, vagy valami baleset - mert akkor hirtelen mindenek elé kerül az az állapot, mikor nem fáj semmi...


Nélkülük - a "Nemzet Karbantartói", szerelői nélkül vajon meddig működne a rendszer...? Egy hétig...? Egy hónapig...?!

Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy mikor fáj, mit meg nem adnánk, hogy elmúljon...

Hozzájuk fordulunk.

Emberekhez, akik...




Néztem ezeket a fiatal nőket, és a "szimpla női szépségükön" túl megilletődött csodálattal figyeltem a csillogó tekintetüket - szempárokat, melyek mögött olyan agy lakozik, és olyan jellem, amely képessé teszi őket, hogy segítsenek másoknak.

Olyan téren, amire csak ők képesek.

Olyankor, mikor a legkiszolgáltatottabbnak, a legtehetetlenebbeknek érezzük magunkat.



Megfizethetetlen.


Hosszú évek kitartásával tették magukévá a tudást.

Tudják, hogy a szakma helyzete ellentmond a fontosságának, hogy nem lehet jól megélni belőle - mégis egy élet munkáját szánják rá.
Olyan áldozatot hoznak, amelyre szinte sosem gondolunk...

Napi 10-12 órát dolgoznak, a hét majd' minden napján...

Mi az életünket kapjuk vissza tőlük, s ők éhbért kapnak a vezetőinktől... (Tévedés ne essék - rengeteg pénz áramlik tőlünk az államkasszába - csak másra költik...)


Tudjuk, hogy nincs ez így jól, mégsem változik semmi.
(Felmerül, hogy - miért...?! Mert valahonnan el kell venni azt a pénzt, amiből a politikusaink a magánvagyonokat "teremtik". Mert, ha magánvagyon építhető abból a jattból, amit a gyógyszergyárak csúsztatnak, ha beteg a nemzet és pörög az ipar - miért ne vegyük el az egészségügytől...?! Mert, ha a külföld addig hagy hatalmon, vagyont építgetni, amíg az van, amit ők akarnak - és az érdekük nem a független és erős Magyarország... Akkor gyengítsük a nemzetet - hiszen "a főszereplő az életemben én vagyok..." - kár, hogy a tézis második felére már nem figyeltek...)


Álltam a kórház előterében. Hatalmas épületkomplexum. Talán a századelőről, vagy a háború utánról... (Java-)Korabeli állapotban.

Málló vakolat kint, 10 éves festés odabenn.

Olyan érzés volt, mint egy régi gyárban.
Vagy mint a sci-fikben, amikor már minden nyersanyag fogytán van, és pusztul az emberiség...

Csak képről nem hinném el, hogy itt gyógyítás folyik...


És akkor jön ez a nő - ez a fiatal, mosolygós arcú szent, aki kisgyerek kora óta erre készül, lassan öt éve tanul, hogy segíthessen... Reggel héttől este hétig, hétköznap és hétvégén. Lázadna - de nincs teljes összefogás a szakmában - és egymással, a kollégákkal nem akar kicseszni senki...

A szeme ragyog. A mosolya őszinte, vibrál a lénye - érezni, hogy munka közben van felpörögve...

Nézem az arcát, a szemét - a száját, ahogy beszél (épp azt meséli, hogy a betegekkel beszélgetni kell - és ezért csúszik el a munkájával, benn van tizenegy órát - persze csak nyolcat fizetnek ki...) - nézem, és arra gondolok, micsoda agy dolgozik a sima, magas homlok mögött...

Micsoda lélek az, amely vállalja azt a rengeteg megpróbáltatást a tanulás idején, és azt a pszichikai terhet a betegek között...


Szükségszerű (?!), hogy a fájó ember ajkán könnyebben ébred panasz. Ha velük dolgozol, nyilván többször hallasz panaszt, mint lelkesedést. Ezt elviselni...

És akkor még nem beszéltünk azokról az "esetekről", amikor nem tudsz segíteni... Azokról, akiket elvesztesz - aztán hazamész a családodhoz...





Felhorgad bennem az értetlenség és a harag.

És a vágy, hogy a lehető legjobban segítsem őket - hogy elérjék a vágyaik, az álmaik... Mert Nekik is jár egy esély a boldogságra...