Okostojás II. - gondolatok

Téma: http://mag-amban.blogspot.com/2011/10/okostojas-avagy-az-iskola-mitosza-i.html


Sok olyan gondolat elhangzik a cikkben, amelyekkel egyet kell értenem. Mind gimnáziumi, mind egyetemi tanáraimmal folytatott beszélgetéseink alátámasztják a szerző meglátásainak jó részét.

Igaz ugyan, hogy magam nem gondolom, hogy pl. az iskola fegyelem-elvárása ne volna jó hatással a gyerekekre. Persze az életkornak megfelelően értelmezett és elvárt fegyelemre gondolok. Számomra az amerikai iskolarendszer csak a filmeken keresztül kapott kép révén ragadható meg - felmerül ugyanakkor, hogy kell-e feltételeznünk e képek torzítását.

Az a fajta szabadság, amellyel az amerikai modell él, talán kicsit a ló túloldala. Valóban az tűnik használhatóbb rendszernek, ha egy vázlatban meghatározzák a kötelezően látogatandó órákat - ezeken belül az életkornak megfelelő stílusban és tartalomban oktatva az ismereteket -, és emellett kötelezően lehallgatandó kreditkeretben szabad teret engednénk a gyerekeink érdeklődésének.

Teljes mértékben egyet kell értenem a szerző meglátásával, amely a tárgyak, az oktatás és tanulás iránti érdeklődés, uram bocsá' szeretet kialakulását gátló mechanizmust élesen elítéli. Az oktatás - a tananyag rugalmasabbá tételével megvalósíthatónak tűnik, hogy a gyerekek tehetségüknek, affinitásuknak megfelelően "terheljék" magukat - aki jó matekból, matekkal, akit a zene vonz, zenével foglalkozzon többet.

Igaz ugyanakkor, hogy olyan mértékben "szabadjára" nem engedném a gyerekeket, ahogy az amerikai rendszer. Számomra elfogadhatatlan az a szellemi színvonal, amelyről viccek születnek, noha inkább könnyeket kellene fakasszon. Hogy honfitársaink a tudományos élet élvonalában genetikai- és/vagy egyéb szellemi örökségüknek, vagy a hazai oktatásnak köszönhetik-e eredményeiket, erről vitatkozhatnánk, de minek...?!

Inkább meg kéne próbálnunk tanulni - abból, és annyit, azoktól, ahonnan, akiktől, amennyit érdemes - és kiaknázni a maximumot a hazai "emberanyagból".

Mint manapság mindennek a szociális szférában, az oktatásnak is a pénzhiány az egyik legkomolyabb kerékkötője (felsőbb évfolyamokon, szakképzésben bizonyosan).
A tanáraink, szakembereink tudásanyaga, naprakészsége, motiváltsága - és ebből kifolyóan a gyermekeinknek-fiataljainknak átadott tudásanyag, elméleti és gyakorlati ismereteik sérülnek emiatt.
Az oktatás finanszírozása, a színvonalas oktatás megteremtése mindannyiunk érdeke, hiszen a nemzet boldogulása, gyermekeink szellemi fejlődése, stabil személyiség- és identitástudat fejlesztése mellett képzelhető csak el.
Illetve - talán így pontosabb - a valahová-tartozás érzése, az otthon-tudat az egészséges fejlődés alapja - a kiemelkedő teljesítmények motivációjának egyik forrása a nemzeti büszkeség is lehet.
 Felmerül a kérdés, miként lehetne feloldani a napjaink financiális ellehetetlenülése és az oktatás színvonalának megőrzése/emelése igénye közti ellentétet?

Egyfelől a tananyag aktualizálásával és ésszerűsítésével valóban rengeteg időt felszabadíthatnánk. Oktatóinktól a leggyakrabban azt hallhatjuk, hogy "nincs idő a teljes anyag leadására". Ez lehetőséget adna arra, hogy ugyanazon tanerő idejét hatékonyabban használjuk fel. Ez a tanári gárda létszámának visszafogásához, ekként a munkaerőköltség csökkentéséhez vezetne.

Ezzel kapcsolatosan már korábban is bontogattam egy gondolatot.

Életre szóló értéket kapunk tanárainktól, az iskoláinktól. Tudjuk - vagy mire kikerülünk az iskolapadból, megértjük, saját zsebünkön tapasztaljuk -, hogy ez mekkora anyagi befektetést jelent a szülők, a diákok, és nyilván részben az állam (azaz mi, adófizetők) részéről. Belátjuk, hogy ez az érték gyakorlatilag megfizethetetlen.
Emiatt nem látom elfogadhatatlannak, védhetetlennek azt az elképzelést, hogy a pályakezdő fiatal élete első 15-20 esztendejében jövedelme töredékét a jövő generáció fejlesztésére - majdan saját gyermekei képzésébe - forgassa vissza. Akkora töredékét, hogy az iskolapadból kikerülő, munkába álló fiatalok képesek legyenek fenntarthatóan finanszírozni a rendszert úgy, hogy ez a megélhetésüket, az önállóvá válást és a saját család megalapítását ne terhelje érezhetően, ne akadályozza őket, ne teremtsen ezáltal versenyhátrányt. Nyilvántartható volna az adott személy tényleges oktatási "befektetése", amennyiben ezt az összeget "visszatörlesztette" a nemzet felé, az ő esetében ezt az oktatási "hozzájárulást" egy minimális szintre csökkentve tartanám fenn életünk végéig úgy, hogy a csökkentés a nettó jövedelem emelkedésével realizálódjon (nem más elvonás javára).
Kifejezetten támogatnám a külföldi munkavállalást, hiszen ez - akár a turizmus -  tőkebeáramlást jelentene, illetve az oktatásra fordított közösségi befektetés megtérülését akkor is, ha hazánk fia/lánya végül külföldön dönt a családalapítás mellett.

Így megvalósítható volna az állami rendszerben koordinált és finanszírozott képzés, és az a központi elvárás is, hogy az állampolgárok vállalják ezeket a költségeket.

Persze a szakképzési hozzájárulás néven ismerünk olyan adónemet, amely elviekben hasonló célt szolgál. A probléma az, hogy a munkáltatót terheli, ami a foglalkoztatás ellen hat, és csak a határainkon belül értelmezhető, noha a "produktum", azaz a képzett intellektus nem korlátozódik a határok által. A jelenleg hírekben olvasható kormányzati elképzelés pont ettől vérzik - eleve elcseszett gondolat korlátozni a szabad költözést. Persze ez csak kedélyborzoló ködösítés, figyelemelterelő maszlag - hisz nem mehetünk szembe az EU-direktívákkal sem. (Munkaerő szabad áramlása.)

Mért ne lehetne megalapozni egy olyan rendszert, ahol a gazdasági szektorokat kötelezően tömörítő kamaráknak fizetett tagdíjakból, a kamarák választása szerint az ágazat számára szakembereket képező intézmények támogatást kaphatnának - ezzel egészítve ki a fentieket, és lehetővé téve, hogy a képzésben érdekelt munkáltatói csoportok tovább erősítsék az oktatás színvonalát.


Kizártnak tartom, hogy ez a rendszer ne lenne működtethető. Hogy ma nem működik, véleményem szerint az államigazgatási rendszer rákfenéjével - az ostoba vagyonosodási harc szemléletével, a hatalom illúziója hajszolásával magyarázhatjuk.

Szerintem.