Emlékeim a szerelemről - avagy: "De én Veled akarom..."

My December

"Csillag gyúlt ki az éjben
Egemnek páros csillaga
Úgy nézek Szemedbe régen
Mint vándor vezérlő csillagra..."

 "...Ismerni szeretnélek - látom a formát, és vágyom látni a színt, hallom a dalt, és vágyom hallani a zenei harmóniát, amiben lebeg..."

 "... Hogy mit éreztem...?

 Mit érezhet egy apró csésze, akinek az élete értelme, hogy magábaöleljen, felfogjon, megőrizzen dolgokat - mit érezhet akkor, mikor találkozik a Tengerrel...?

 Hiába szeretne nagyobb lenni önmagánál... Hiába nyújtózik erre, arra... Valamelyik szélén mindig kicsapnak a hullámok, és ő elveszíti azokat a cseppeket...

 Te vagy az én Tengerem.

 Mit éreztem...?

Hogy nem vagyok elég nagy, nem vagyok ott minden ponton, hogy mindened magamba szívjam, és úgy vésselek az emlékezetembe, ahogy az idő vési ránk a ráncokat - hogy mindig, teljességedben tudjalak felidézni...

Hogy míg a szemeidben elveszek, és belélegezlek, mint a Tavasz illatát - míg úgy nem érzed, szétrobban a tüdőd... -, addig ott a hajad selyme, a bőröd bársonya, a tested ívei, a lélegzeted, az ízed, a hangod, a mozdulataid, a gesztusaidból és a tekintetedből sugárzó érzések és vágyak... Minden. Hiába ragadok meg Belőled pár cseppet, mégsem lesz kevesebb az egész, amit nem foghatok fel...

Mint szegény csésze és örök szerelme, a Tenger..."







"...Hány napunk volt együtt...? 11...? :) Igen, most számoltam utána... ;)

Tizenegy nap, s mind a "mindjárt-vége"-rohanásra ösztönző feszültségével...

164 napra jutott 11, amit együtt töltöttünk... Hogyan is várhatnánk, hogy erős alapokat építsünk ennyiből...?

Hiszen a szerelem olyan, mint egy rózsa... Vagy mint a Kék Madár maga... Ha nem gondoskodunk Róla, elillan, elhervad, eltűnik, mint a köd, ahogy felkel a Nap...

Egy hosszú házasságban - egy hosszú kapcsolatban az összetartó erő a bizalomra, és az összetartozásba vetett hitre támaszkodó szent akarat...

A szerelem erőt ad, olyan, mint a tűz... S mint a meleget adó lángokat, táplálni kell, csak akkor marad meg, s hatja oly hosszú időn át - "mindörökké, ámen" - két ember szívét...

A házassági eskü szavait idézem... Mert ott sem azt kérdezi a pap, hogy "szerelmes vagyok-e, s az leszek-e mindig az itt megjelent ...-ba?"...

" Akarod-e az itt megjelent...?"

És a válasz...?

"Akarom."

 Az akaratunk erős. Erős mindenek felett.
Boldog akarok lenni Veled.

Bíró úr! - Átfogalmazom:

Veled akarok boldog lenni.

Érted a különbséget, amit érzékeltetni akarok...?

Nem akarom feladni, nem akarlak elengedni, mint ahogy megtettem már ezerszer, mert az volt a könnyebb...!

Veled akarom megvalósítani a képeket, amiket küldtek, Melletted akarom Látni a Napot, nézni a legelésző lovakat, az égi báránycsordákat, ringatózni a zene hullámain, elmerülni a szerelmes csókok tengerén...!

Lehetne mással, milliók élnek még a Földön...

De én Veled akarom..." 




"...

A rabság, mely édes vége életemnek,

A vég, mit köszönhetek csak önkezemnek,

Mert rácsaid kovácsként magamnak verem,

S börtönőrként mögéjük – magam – magamat vetem,

Boldog rabként hogy mögöttük vesszek el,

A mindenségből egy darabkát – magamnak – Veled veszek el.

Raboddá lettem én, a céltalan kevély,

Ki hitte, hogy szívére vészt,

E Földön nem hozhat új szeszély,

S mert tévedésem éppoly emberi,

Emberként mormolok fohászt majd Őneki,

Ha szíved részemre hajlik, s megkegyelmez,

S szívem nem hiába díszíti újra

Ostoba szerelmes jelmez.

Rab még ily mohón nem várta börtönét,

Számára szabadságot nem hozhat már a lét,

Mert börtöne nincsen acélból, és kőből,

De formálták bájból és kellemből – egy nőből,

Mégis biztosabban őrzi őt e börtön,

Mert nem testét, de szívét nem engedi szökjön

S még csak nem is erő, ami visszatartja,

Kegyetlenség átka, önnön akaratja,

Az verte bilincsbe szerencsétlen szívét,

Örök kárhozatra ítélt egyszem igaz hívét..."

"...Néha csak jön, néha meg nem, olykor könnyű, máskor meg küzdelem, de mégis csak van, hogy szebben cseng a szó, s hívebben mondja el, azt ami a való, s bár néha suta, meg-meg botlik az, érzéseimre mind jobban hajaz, néha egy rím itt-ott biz’ kimarad, mégis formában egészen jól mutat, bár sajnos egy Shakespeare biztosan nem vagyok, cifrázom a szókkal, ha tetszik, és hagyod!

A sortörés, a mondat nem tetszik a rendszer - rideg szellemének - nem érdekel (ez)egyszer, mert ami lompos, zabolátlan, balga, nehezen fér sorba, mondatba, szavakba, hiába sír érte szövegtani rendszer, fittyet hány szabályra a szerelmes ember! Nem keresek én sem többé már rációt, nem óhajtok ezért nyelvtani ovációt, csak jöjjön, jöjjön hát, aminek jönni kell, én leírom egybe: semmisem érdekel…!"

"

Elmondhatatlan.

Ma elértem az elérhetetlent,
Ma megtettem a megtehetetlent!
Ma ujjaim - Ó vándorok! Tétova kóborok!
Eltévedtek ők tán, gyönyörű tájadon,
Szívem szép mezőin - még sosem jártakon;
Gondolták - a Mennyország - Az lehet, hol járnak,
Hol szépséget - ily sokat - tobzódva találnak...!

Barangoltak bőrödön, fürtjeid rejtekén,
Nyakad bársony-ívén, hajad lágy tengerén
Őket vigyázta két piruló szemem,

Nem bírtam betelni látványoddal ma sem.

Bódultan ülök, s csak nézek kezeimre
Álom? - tán álom volt! - rájuk úgy tekint le
Két szemem - mintha csak most ébredtem volna,
Kereslek - eltűntél! Hová lettél, Múzsa...?! :)

Megismerni hagytál egy kicsit ma énnekem,
Ajándékul szebbet nem adhatnál nekem!
Boldog világ volt, ahol én ma jártam,
Boldoggá lett könnyen, mert  benne Rád találtam;
Téged látott szemem, végre elért kezem,
Talán egy kicsinyt még érezted is szívem.

Érezhetted tényleg, mert oda költözött, ujjaim begyére,
Hogy Hozzád közelebb így kerüljön végre!

Ó milyen suta is most minden szó nekem
Elmondani vélük örömöm nem merem
Szavak születnek, s halnak is el nyomban
Érintésed nyomán szerelmem fellobban
Vágyam bennem lángol, távolságod bánom,
Ismét érintselek - máris ezt kívánom!

Édes volt ez érzés - bőröd a bőrömön -
Erős a kísértés - szívemet győzködöm,
Lángja szerelmemnek oly hevesen éget,
Nem enyhíti már, csak ha szemedbe nézek,
Nélküled fojt a lég,
Vakít a sötétség,
Fényedre szomjazok,
S csókodért meghalok

Mért olyan nehéz hát életet váltani?!
Édes ajkaidról csókot szakasztani?
Szebb mező énnékem sohase nem kell bár,
Ajkad rózsáinál szebb nem nyílhatik már!
Egy Virágra vágyom, ezen a világon,
Ez a virág Te vagy - ó, én Édes Álmom...!

Édes kicsi arcod legszebb lett ma nékem,
Áldott volt a perc ma, ahogy hozzá értem,
Bár akárhogy legyen, éreztelek Téged,
Érintésed bennem örökkétig égett,
Vérem hullhat mostmár, el soha se vesztem,
Emléked megőrzöm, haljak bár kereszten!

Hogy még egyszer égjek édes kínnak tüzén,
Hogy érintselek újból - bármit vállalok én!
Kínpadra dalolva vonjanak ezerszer,
Közelről szemedbe, ha nézhetek – csak egyszer...!
Gyilkos éhségemet csillapítsa csókod,
Kínpadról dalolnék Néked ezer bókot...!

Tűz ég bennem, itten, mélyen a szívemben,
Kohók lángja semmi, reggel így ébredtem;
Életemet Néked - ha kell, Érted adom,
Nélküled nem élek, én Ragyogó Napom!

Fölém lágyan borul most a hűs nyári est,
S vállamon Cupido kacagni biz' nem rest!
Kacag csak a beste! Nevet rajtam egyre!
Nyilát már kilőtte, szívemben rezegve
Ott áll az átkos nyíl! Ott áll az - ott állott,
S mert szívembe Téged hoz, legyen mégis áldott!

Visszatérek én most Hozzád, én Virágom,
Pilláimra jöjjön végre édes álom!
Ragadjon fel engem, vigyen messzeségbe,
Hozzád repítsen el, s tegyen hát Melléd le!
Felhők tetején, hol alszol fenn, édesen,
Ott álmodjak véled - igazat - Kedvesem! 

"

"

Kritikámat kézhez kapod,
Hamarabb is, mint gondolod,
Bár inog velem a Világ,
S nehezen bírom viharát -
Csendes szívem felkavartad,
S most, mint óceán dobál csak -
Egyszer virul hülye fejem,
Egyszer meg majdnem könnyezem...

Hullám hegyen Nap, ha ragyog,
Olykor meg hullám-kanyonok
Takarják előlem arcod,
Belőlük csak nehéz harcok
Árán sikerül vergődnöm
Újra felszínre, hol öröm
Sütkérezni, és csak várni,
Mikor látlak újra - látni
Nekem annyira szép,
Leírni nem tudom elég
Hűen, érthetően, ámde
Nem is erőlködöm, lásd be -
Ezt csak éreztetni lehet,
Kimondhatatlan (a) szeretet...!

Napfény ragyog, s benne ott vagy,
Szívem szerint mindent itthagy-
nék, hogy Hozzád - ha kell - futva menjek,
Közeledben ott lehessek -
Nem értem én, mért íly hamar,
Váratlanul ért el a baj?!
De immár - nem tudom - mit tegyek?!
Éreztetni vágyom Veled,
Miként nyílik bennem virág,
Szerelem, hogy' bontja szirmát...! :)

Értem, Benned némaság van,
Zenét, dalt ezért hoz bátran
Dob-szavával lágyan ringva,
Buta szívem, amely mintha
Harmat öntözte száraz fa
Volna, s most újból fakadna,
Rügyezne az Élet benne,
Boldogan ismét nőhetne...

Mosolyod - a csendes zápor,
Szivárványt húz  - ó! szín-sátor! :)
Éltető vizem, lásd, Te vagy,
Látásodra szomjazom csak!
Szívedben nőnék magasra,
Neked árnyat, enyhet adva,
Építhetnél rajtam házat,
Érted hajtanék új ágat...!

Virágba borítod kertem,
Lépteid nyomán ha mentem,
Mögötted úgy jártam-keltem,
Szívem mélyén úgy remegtem...
Érintésed - Tavasz-szellő,
Cirógató, búfelejtő,
Arcom Feléd hadd fordítsam,
Hűvös érintésed bírjam!
Kezem bőrödhöz ha érhet,
Feloldódjék bennem lényed,
Eggyé így válhassak Veled!
Óvjon, védjen, aki szeret!

Tavaszomból csinálj Nyarat!
Olvasszon fel minden havat!
Olvadjon el minden, mi jég,
Adja éltető hűs vizét
Új, színes Virág-világnak,
Ahol Téged boldog Vár-lak
Vár - ki tudja, mióta már,
Otthonod ne legyen sivár!

Fészek ez, ott, az ágak között,
Innen szintén rég költözött
Az a madár és Az a dal,
Azóta csak csendet sugall.
De most halkan rügye pattog,
Élő gallyak fonják azt ott
Újra, újjá - csakis Neked!
Erre képes a szeretet...

Szín vagy magad, és új dallam -
Mi kél nyomodban - halkan halljam;
Vezet ismét, hogy felébredt
Szívemben az ősi ének,
Hozzád szól, száll szellő szárnyán,
Rólad szól olvadó vártán,
Köréd Tavaszt ekként hintve,
Szíved szívembe tekintve,
Ott láthatod, aki vagyok,
Ezt adhatom, hogyha hagyod...

"