Bhagavad Gíta

Érdekes beszélgetésben volt részem tegnap este.

Egy előadásra voltam hivatalos, ami a Bhagavad Gíta verseiről szólt, és az útról, melyen Visnu követői járnak.

Őket ismeri a világ "krisnásokként".


Érdekes beszélgetés volt, mert valóban beszélgetés volt. A jelenlévő mintegy 15 főből 5-6-an is voltunk, akik nem csak hallgatták az előadást, de megértették az elhangzókat, és kérdeztek, ha valamivel nem értettek egyet.
A szervezők pedig valóban beszélgettek, és nem "térítettek".

Próbáltam megragadni, hogy "mit tanulhatok ebből".
Hát például ezt - hogy a "szenvedéseket" is meg kell tanulnunk bánat nélkül fogadni, ezzel a kérdéssel.
Azzal a felfogással, hogy minden ami történik velünk okkal történik, és mindenből tanulhatunk. Meg kell tanulnunk tanulni.

Ők is úgy gondolják, hogy tapasztalatot gyűjteni vagyunk itt.
Hogy a vágy-kéj-düh-illúzió-irigység érzéseitől megszabaduljunk, és az önzetlen szeretet megvalósítására törekedjünk, ami szerintük a lélek alapállapota.

Hiszik a szabad akaratot, az újjászületést, a tudat hatalmát.

És nem tekintik kizárólagos járható útnak a sajátjukat.


Összességében szimpatikus volt. :)

Jövőhéten a karmatikus terhekről lesz szó. Érdekel.
Most ezzel kapcsolatban annyi hangzott el, hogy Isten szeretete abban nyilvánul meg, hogy a mi tapasztalatszerzésünket segíti - ha kérjük, hogy segítse. És ezt azzal teszi, hogy megfelelő helyzetek elé állít - ami sokszor elsőre csapásnak tűnhet.
És ha jó irányba törekszünk, ha fejlődik a lélek, akkor a tetteink és a következményeik (karma) közelebb kerülnek időben, egy életen belülre. Aki nem akar fejlődni, nem kér Isten segítségéből, annál ezek eltávolodnak. Ebben az esetben nem ismerjük fel az összefüggéseket, és beszélünk Sorstól, balszerencséről, tehetetlenségről, ekkor hárítjuk másra a felelősséget.

Érdekes volt, mert BT-sal előtte beszélgettünk éppen erről - hogy a jelen történéseiről kevés eséllyel tudjuk megítélni, hogy pozitívnak, vagy "negatív" változásnak soroljuk-e be.

El is gondolkodtam, hogy engem mire tanít ez az előadás - és arra jutottam, hogy türelemre, mértékletességre (nem minden kérdést feltenni), és alázatra, elfogadásra - hogy ne legyek elutasító azért, mert nem mindenben értünk egyet.

Tök jó volt, mert egy Zsolt nevű harmincas-végi ürgével, és egy Laci nevű negyvenessel tök pozitívan sikerült kommunikálni közben is, meg utána is. Nem vitatkoztunk, hanem beszélgettünk - valami olyasmit tapasztaltam meg, mint amit Bubu mondott, hogy "láttam, nem csak engem foglalkoztatnak ezek a kérdések".


És ez jó volt.

Egy dolgot nem értettem - a másik 8-10 vendég némaságát...

Illetve, persze, értem. Csak furcsa volt látni, hogy ők megelégszenek ennyivel.


El kell olvasnom Balogh Béla A Végső Valóság c. könyvét.
És meg kell próbálnom átrágni magam a Bhagavad Gítán is.

Végülis "ráérek".

Egy dologgal nem tudtam teljesen azonosulni - a végtelen számú "új lehetőség" gondolatával. Azzal, hogy akárhány "próbálkozásunk", életünk lehet.

Persze próbáltam már felfogni, hogy Idő, mint ilyen talán csak ezen az anyagi síkon létezik. Talán a "végtelen számú próbálkozás" nem olyan sok, hogy "ne lehetne megvárni"...

Nem könnyű még nekem az örökkévalósággal gondolkodni...