Volt egy kellemes beszélgetésem anyámmal.
Jó ritkán beszélünk. És régen is láttam.
Rajtam múlik, mert ha jobban megerőltetném magam - ha tetszik, jobban hinnék az eredményeimben -, akkor segíthetnék neki. Meglátogathatnám, stb.
Ő elég negatívan gondolkodik. Akár még alapja is lehetne, de nem ez a lényeg.
Egy ideje megfordult a fejemben, hogy bármilyen nehéz vele, vajon mennyit változtat majd a világhoz fűződő érzéseimen, ha már nem lesz esélyem korrigálni...?
Kimondani, hogy "szeretlek", megölelni...
A nagyanyám elvesztése - sok évvel ezelőtt - ráébresztett, hogy ezt, anyám elvesztését nem fogom megúszni...
Ő az egyetlen igazi rokonom.
Persze nem hiszek a halálban, pontosabban a továbblépésben hiszek. De tudom, hogy az ő továbblépése után az életem hátralévő éveiben mégsem lesz ott, hogy szerethessem...
Vajon mindabból, amit lezárt, bizonyított logikai levezetésként tartok számon, vajon mennyi lehet tévedés...?
Arról (is) beszéltünk, hogy úgy érzi, megfosztották a lehetőségeitől.
Én azt mondtam, talán túl távolba nézve keres - talán a vágyott lehetőségek helyett az elérhetőek felismerésére kellene törekednie...
Azt kérdezte, nem zavar-e, hogy "eltelik" az idő felettem...?
Én azt mondtam, ez is a mi döntésünk. Én döntöm el, mivel töltöm az időm.
És ha tévedek...?
Ha ezzel csak áltatom magam, hogy ne kelljen szembenéznem a kudarcaimmal...?
Ez volna csak a valódi vereség...
Végül is minden csak nézőpont kérdése...!
Én döntöm el azt is, hogy valamit hogyan fogok fel! Ha így van, akkor viszont ez nem kudarc - sőt! Inkább fényes győzelem!
De ha mindez a saját szubjektív megítélésemtől függ, akkor valójában talán - tőlem függetlenül nem is létezik...
És végképp nem számít, hogy mások szubjektív megítélése szerint mi is ez...
Furcsa.
Mindjárt más fényben látszik a "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" intelme...
Ez lehet a valódi elfogadás értelme is. Mikor felismerjük, hogy az ember, aki "a cselekedetei összessége", egyben az "érzelmei összessége" is... És hogy valójában csak a lénye "következményeit" látjuk a világban, s nem őt magát... És e következmények megítélése szükségszerűen torzít, hiszen szubjektív... Tehát, ha zsigerből megítélünk, zsigerből torzítunk és becsapjuk önmagunkat...
Ez milyen izgalmassá teszi az eddig "megismert" címkével ellátott "ismerősökre" való odafigyelés kihívását...! :)
Az újonnan elénk kerülő emberek megfigyelését...
Képesek vagyunk - képes vagyok egyáltalán rá, hogy ne ítéljek...?
Képes vagyok pusztán elfogadni valakit...?
Vajon milyen érzés lehet ez a másik oldalon...?
Amikor fenntartások nélkül fogad el valaki, akit "addig még nem is láttál"...?
Felismerjük...?
Vagy az előítéleteink szemellenzője vakká tesz...?
Keressük a (nemlétező) jeleket, hogy milyen ítélet született benne rólunk...?
Nézzenek oda...! :D
Hová nem téved az ember, ha csak tétován elindul a tábortűz fénykörén kívül...?! :)
"...Volt sok szép örömöm,
Mégis csak...
Köszönöm..."
(Megint hemzsegnek a kérdőjelek...
Persze mit is tehetnék itthon, ha semmi olyan dolgom nincs, ami sürgetne...?! :) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)