Talán ezt érzem most, avagy "add meg az esélyét..."

Glory


Hit.

Érdekes kérdés.

"Ahol a hit véget ér, ott kezdődik a remény" - olvastam egyszer valahol.

Két hete keddenként egy szimpatikus ifjú hölgy invitálására csatlakozom egy társasághoz, ahol a gondolatainkról beszélgetünk. A meggyőződéseinkről. Arról, hogyan vélekedünk az ember természetéről, céljáról, az élet útjairól, halálról.

"Hasonló a hasonlót vonzza."

Számtalanszor végiglogikáztam már, mi szól az ellen, hogy a világ és benne az ember a véletlen műve. Ahogy azt is, mi szól az ellen, hogy puszta anyag volnék. Azt is felismertem az anyagon túli létező különböző megközelítéseit vizsgálva, ezek hibáit elemezve, hogy a vallási vezetők, akik csak a saját vallásukat ismerik el, és a többiek elnyomását ("térítés") hirdetik, az emberi korlátok legelemibb szintjén rekedtek meg. Tévednek.

Beláttam, hogy a természetfeletti szükségszerűen fejlettebb, mint mi, és szükségszerűen közelebb áll a "jó"-fogalmunkhoz.

Felismertem, hogy a természetfeletti leírását, pláne a vele való kommunikáció leírásait nem csak szándékosan, de szükségszerűen is torzítják a szavak, ezért minden vallásos irat értelmezése szükségszerűen bizonytalan. Így a dogmatikus hozzáállás eleve ostoba, és tévedésre ítélt.

És felismertem, hogy jelen állapotomban lehetőségem van fejlődésre, lehetőségem van az anyagtól való eltávolodásra és egyben önmagam belső lényegéhez való közeledésre, amely egyet jelent az anyagon túli létezőhöz való közeledéssel.

Felismertem, hogy a fejlődés szükségszerű iránya ez.

Hogy létezésemhez értelmet rendelhessek, elfogadtam, hogy feladatom a fejlődés, a felismerések gyűjtése, gyakorlással való elsajátításuk.



Ebben a társaságban, tegnap két hete ilyen felismerésekről beszélgetünk. Megosztjuk egymással saját eredményeink. Kérdéseink, és válaszaink.


Kicsit idegenkedek tőle, hogy a hasonlóképpen gondolkodók egy egyház tagjai. Mindig rühelltem az egyházakat - leginkább erőszakos, undorítóan aljas cselekedeteik miatt. A "nyájhülyítés" miatt.

S most...?

Nos nem érzek hülyítést. Sem térítő szándékot.

Érzek viszont nyitottságot, és magamhoz hasonló útkeresést. Hasonló eredményeket. Az enyéimmel összeegyeztethető gondolatokat, elméleteket.


Sokszor felkapja bennem a fejét egy Dacos, ha épp a hallottakban disszonanciát érzek.
Ugyanakkor tisztán megszólalt bennem utóbb egy hang - "add meg az esélyt, hogy tanulj valamit, mielőtt elutasítod!"

Candra elejtett félmondata volt utóbb - ő a háttérbe húzódó szervező, az előadó srác mentora érzésem szerint -, hogy "olyanok a kérdéseim, mintha minden könyvet elolvastam volna"...
Pedig csak a buddhizmusról olvastam nagyon keveset, más keleti filozófiákról, vallásokról meg szinte semmit.


Büszkeség?

Talán. Mert jelzi, hogy az út, amelyet magam tapogattam ki, jó irányba vezet.


A kérdés csak az, hogy a vallásoktól való idegenkedés...

"Vallások". "Filozófia".

Igen. Itt is szükséges különbséget tennem. A vallás elfogadáson és hiten alapul. A filozófia egy kvázi empirikusan felépített eszmerendszer és gondolkodásmód.

A kereszténység és társai - melyek minden alapjául egy ősi iratot kiáltanak ki - vallás.

A buddhizmus, a Krisna-tudat, és társai - melyekhez a tudatos gondolkodás, a logika és gondolatkísérletek vezetnek el - filozófia.

Így talán érzékelhető a kettő közötti (szubjektív) különbség. Számomra ez a különbség a kettő között.


Ha ezt a különbségtételt megteszem, még akkor is marad bennem némi idegenkedés.

A kérdés, hogy ez vajon hasznos, vagy korlát...?


Furcsa élmény hétről-hétre újabb és újabb arcokat látni. Totál eltérő embereket, idősebbeket, és fiatalokat.

Aki az előadásokat tartja, és a másik háttérbe húzódó srác is aligharminc - látszatra.
Candra 8 éve követi az utat, amit a világ úgy ismer, Krisna-tudat.


Vicces (durva?), milyen igaz itt is a szavak torzításában rejlő kockázat. Beszélgetéseink alatt ismertük fel, mennyire más tartalmakra gondolunk, mikor pl. a boldogságról beszélünk, vagy a "szenvedés" fogalmát emlegetjük! :)
Kb. ötperces vargabetűbe került, míg kiderült, mindketten magasabb ("lelki") szinten értelmezett boldogságot tartunk boldogságnak - ő viszont még az "átlagosan fejlett" tudatú ember anyagi szintű boldogságáról beszélt.

Ez a bajom az írásokkal, amelyek a gondolataikat próbálják magyarázni.

Nem vagyok biztos benne, hogy rendszerszintű félreértelmezések nem kövültek bele a hazai gondolatkörbe - de a könyvekben több érzékelhetően disszonáns megfogalmazást is találtam, melyek számomra téves értelmezésre utalnak.

Ilyen például az "Istent szolgálni" kifejezés.

Mert nem ugyanaz valamit szolgálni, és valakinek szolgálatot tenni.

Mindig zavart a gondolat, hogy "Isten", akiről elfogadtam, hogy fejlettebb nálunk, és felettünk áll a fejlődés útján - szükségszerűen jobb nálunk -, olyan visszataszító, és emberi gyarlóságtól szagló fogalmakkal azonosulna, mint "úr" és "szolga".

A szolgálat szerintem nem a szolgaságot, hanem az önzetlen cselekedetként értelmezett szolgálatot jelenti.
És az "Ő a leghatalmasabb úr" kifejezések megérzésem szerint a szolgálat szolgasággal való fogalomkeveredéséből fakadó, a "mindenhatóságot" félreértelmező torzításai.

("Mindenhatóság" szerintem ismét egy torzult fogalmi túlzás - hiszen mindenhatónak nevezzük azt, aki a tudatunkkal fel nem fogható mértékben képes olyasmire, amire mi nem. Egy hangya számára mindenhatónak tűnhetek én, az ember is.)


Ezek a fogalmazásbeli tévedések, vagy trehányságok meglehetősen zavarnak.

Ugyanakkor - tudván, hogy korábban ezek miatt félredobtam könyveket, ezzel elzárva magam a tanulás lehetőségétől - most itt motoszkál bennem a késztetés, hogy "megadjam magamnak a tanulás lehetőségét".


Az ő filozófiájuk szerint szabad akaratunk révén szabadságunkban áll elidőzni kedvünk szerint a fejlődés egyes lépcsőfokain, ugyanakkor előbb-utóbb szükségszerűen felmerül az igény a továbblépésre.

Talán ezt érzem most.


(Mennem kell melózni, de alkalmasint folyt.köv. Eddig nem volt olyan, ami eltántorítana, hogy a harmadik előadáson is ott legyek.:) )