Mártírjaivá inkább, mint hőseivé

"...Azt olvastam egy kék honlapján, hogy egy olyat nőt szeretne, akinél összhangban van az, amit akar, amire vágyik, és ami valóban boldoggá teszi. A pasi hónapok óta nem járt erre, kár, ugyanis megkértem volna a kezét.
Viccet félretéve, komolyan elgondolkoztatott ez a mondat, nevezhetjük tételmondatnak is, megérdemli, és az, hogy talán pont azért fut zátonyra olyan sok kapcsolat, mert az emberek, férfiak, nők egyaránt, még azzal sincsenek tisztában, mi jelenti számukra a boldogságot. Kergetnek egy álmot, ami a kamaszkorukból maradt a tudatukban, esetleg olyasmit, amitől másokat, szülőket, barátokat annak látnak, vagy próbálják megteremteni azt, ami épp trendi, amit a magazinok diktálnak, de cseppnyi fogalmuk sincs arról, mi is az, ami a felszínen túl is örömmel tölti el őket, ami nem múlik el pár hónap alatt, amiért úgy érzik, megéri tenni, küzdeni. Nyilván azért, mert magukkal sincsenek tisztában. Ezek tudatában viszont kicsit sem meglepő, hogy ennyi a válás, a zátonyra futott kapcsolat, hogy a nagy szerelem elmúlta után idegenként nézünk a másikra, és fogalmunk sincs, miért is pont őt választottuk.

Persze régebben sem álltak jobban az önismerettel, csak akkoriban volt egy rakás szabály, amihez tartani kellett magát mindenkinek, és bár sokszor pont ezek a korlátok taszították az embereket boldogtalanságba, mégis jelentettek egyfajta keretet, ami meg tartást adott. Ma már nincsenek szabályok, nincs semmi más, amibe kapaszkodhatnánk, csak önmagunk, de hát azt sem tudjuk kik vagyunk. Úgyhogy marad a bolyongás, az értetlenkedés, a másik hibáztatása, meg az a rengeteg érzelmi rom, amikre lehetetlen építeni..."

(Forrás: tl)

Ane Brun

Hát igen. Én is úgy látom, hogy a kapcsolatokból hiányzik az akarat...

Beletesszük az elvárásainkat, a vágyainkat, az álmainkat - de csak várjuk a sült-galambot. Amikor ráébredünk, hogy bizony még építeni, még formálni-formálódni kellene...

Akkor az idő-figyelem (energia)-ráfordítás helyett inkább reklamálunk, hibáztatunk, vádaskodunk.

Mártírjaivá leszünk inkább, mint hőseivé válnánk a kapcsolatnak.


Küzdelmünk sértett küzdelem. Megváltoztatni akarjuk a másikat - önmagunk változása-változtatása nélkül...
Valódi figyelem nélkül.
Vakon.

Csak a vágyálmunk képét tartjuk magunk előtt - a másik, akinek "Társnak kéne lenni", ő csak "nyersanyag".

S ha "alkalmatlannak" bizonyul, úgy is bánunk vele a továbbiakban is.

"Kuka."


Hogy egy világot, egy érző lényt, egy magunkhoz hasonló Úton-járót "selejtezünk", törünk össze - dobunk ki...

Mit se számít.