Börtöneink

Vajon a testünk zár börtönbe, vagy az elménk...?

Over the Rainbow

Az elme határozza meg a testet.

Tehát, ha börtön, akkor az elme börtöne.

Van egy beteg kisfiú. Öt éves. Sokféle nyavalyával született.
A nővérét ismerem. Nem kérdőjelezhetem meg a szeretetét, és nem ítélkezhetem felette a türelmetlenségéért, hiszen nem én éjszakáztam a betegágy mellett éveken keresztül, hanem ő.

Bence. Így hívják a kis srácot.
Más, mint mi felnőttek, mert nincs pajzs a szíve körül. Szinte tapintani lehet a jelenlétét. Az őszinteségét, a szeretetét.

A nővére - és gondolom, a családja is folyamatosan tudatosítja benne (és saját magukban is), hogy beteg.

Vajon meg lehet gyógyulni úgy, hogy folyamatosan arra emlékeztetnek, hogy beteg vagy...?

Ha nem engednek megfeledkezni erről?



Bence olyan is, mint a többi kisgyerek. Meg a folyamatos tréning hatásának is véltem, hogy hajlamos hisztizni. Ezzel próbálva elérni, amit akar.

Nem voltam vele elég időt, hogy terhes legyen, de érezhető volt.
A nővére pedig türelmetlen volt. Mintha lenne egy svájci zsebórád, ami elromlott - néha megakad -, neked pedig csak egy kétkilós kalapácsod van, amivel próbálkozhatsz...

Ilyen érzés volt.

Érdekes, mert amikor megkérdeztem Bencét, mikor a hazamenetel - és a játszótér helyetti dialízis - miatt sírni kezdett, hogy vajon jobb lett-e attól, hogy sír...

Azt mondta, hogy nem. Aztán abbahagyta.




Vajon ez Igazság - hogy a sírás nem segít semmin -, vagy csak az én igazságom...?

Segítek, vagy ártok vele, ha azt mondom, nem érdemes sírnia...?


Egyáltalán segíthetek-e bármit - neki, vagy a nővérének a szavaimmal...?

Eljut-e, eljuthat-e Hozzájuk bármi abból, amit át akarok adni? Felfogja-e egy ötéves gyermek, és egy... "Ő". Ő nem egy - a sokból. Ő csak Egy, egyszeri - ő Ő.

Ő képes vajon felfogni, amit mondani akarok...?

És kell egyáltalán mondanom - nekik kell-e -, vagy csak magam miatt mondom...?


Megint túl sokat kérdezek, azt hiszem...