Örökké elégedetlen

Szombat reggel.


Az égen egybefüggő vékony fátyolfelhő, amin át-átdereng a kékség és bágyadtan izzik mögötte a Nap.

Szép.

Különleges.

Nemsoká indulok.

Kedvem volna egy csendes kis vályogház verandájára kifeküdni egy függőágyba, ölemben egy lusta cirmossal, és csak lenni. Látni, ahogy ébred a világ, érezni a csendes, hűs levegőt, a macskányi puhaságot és meleget. Furcsa, hogy a macska, ez a kicsi kis állat milyen gyorsan "bizalmába fogad", és milyen őszintén szeret, pedig csak masszírozgatom, vakargatom a bundáját... Vajon ez valami ösztönös reakció, ami a bundája "ingerléséhez" kötődik, vagy tényleg érzi a szeretetet és szeretettel válaszol rá...?


Esetleg lebattyognék a partra, vízre tolnám a kenut, és eveznék - ringatóznék kicsit a vízen. Nézném, ahogy változik az ég.

Sokszor belegondoltam már, hogy milyen lehet valami kis állatnak lenni reggelente. Ők a Nappal, vagy még korábban kelnek. Látják a folyót, a sást, a zsombékost "felébredni". Látják esőben, látják hóban - olyankor is, amikor mi emberek inkább elbújunk a vackainkba, a kényelmes városainkba.

Valójában elbújunk az igazi élet elől. Egy mesterséges világba, amelynek annyi köze van az élethez, hogy attól bitorolja a helyet...


Egyszer, nagyanyám halála után pár hétig a Nagy Ővel és az unokatestvéreimmel nagyanyáméknál éltünk - valakinek vigyáznia kellett a házra, etetni-ellátni az állatokat....

Furcsa belegondolni, hogy a napi munka a kertben és az udvaron vár. Ennivalót teremtünk, ez a munkánk.
Ez is lehetne egy életem.

Kertészkedés, metszés, gyomlálás, vetés, palántázás...

Vajon egy mai városi gyerek tudja egyáltalán, mi az a "palánta"...?


Vajon, ha ezt az életet választom, akkor is ilyen volna a tudatom, mint most...? Akkor is gondolkodnék ilyesmiről, és írnék...?
Vagy nem nyomná a vállam ennyi kérdés - és boldogabb volnék egyszerűbb életemben...? (Egyszerűbb-e az az élet...? - Nem hiszem.)


Az ember "magától" sosem boldog azzal, amije van - csak átmeneti, rövid időkig. Azt hiszem, mindig tudatosan, aktívan kell tennünk a boldogságért - odafigyelnünk magunkra, és megdorgálni az egónk, ami örökké elégedetlen valamivel...

Megtanulni boldognak lenni - talán ezért vagyunk itt.

(Boldog az lehet, aki elégedett.)