Violin
Hallgatom ezt a zenét, meg a filmét, meg amit Tőle kaptam.
Kezemben egy ma estére tartogatott palack bor.
Meg a bontó.
A bontón egy penge a zárófóliához.
Csak forgatom a kezemben, és arra gondolok - magam sem tudom, miért -, hogy lám, még ez is alkalmas arra, hogy elvedd vele valakinek az életét...
Hogy olyan sebet ejts a testén, amibe a teste belehal, s így megszűnik a kötés, amely ehhez a világhoz fűzi.
Éles, vékony, hegyes fémdarab. Penge.
Ha elhiszi, hogy meghalhat, meg is fog...
Gyilkos lehetsz.
De van-e jogunk dönteni mások Útjáról...?
Megteheted-e, még akár azzal is, aki ártalmadra tör...?!
Nem.
Mostanában vissza-visszatérő gondolat, hogy ha megtámadnának, védekeznék-e...
Védekezni - ez a szó számomra mindig végletes megoldásokat jelentett. Mindig én voltam a kisebb, a gyengébb...
Mindig úgy éreztem, hogy nem volna választásom. "Ölsz, vagy meghalsz. És nem adhatsz második esélyt."
Most mégis úgy látom, nem állnék ellen inkább...
Mert ki vagyok én, hogy önkényesen döntsek...?!
Nem.
Meg kérdezném, miért jár ezen az úton...?
Miért ezt választja - és ha tehetné, választana-e más utat...?
Nem bántanám.
Tudom, hogy képes volnék megszüntetni a kötéseit.
Képes volnék ölni.
Csupán csak el kellene engednem a gyeplőt...
Szabadjára engedni az indulataimat, kikapcsolni az agyam és hagyni, hogy fusson az ön-puztító program...
Egyetlen dolog riaszt.
Hogy mi lenne azután...
Mi lenne, ha nem éreznék semmi különöset...?!
Az érzéketlenségtől félek.
Attól, hogy bár élek, belül mégis holttá lehetek.
Hiszen túléltem a túlélhetetlent.
Többször is elvesztettem valamit/valakit/, ami nélkül azt hittem - és máig nem bizonyított az ellenkezője -, nem érdemes élni...
Sokáig azt hittem, nem is tudok élni nélküle...
Mégis mióta itt vagyok...
Néha úgy érzem magam, mint egy, az űr végtelenjében sodródó elhagyott hajó...
Hogy mit ér az élet védelme, ha úgyis mind elpusztulunk...?
Idebenn fontos.
Annak a részünknek, amely tovább lép.
Amelyik nem hal meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)