A másik orcád

Angyalként jövünk a világra...?

Korántsem.

Talán a legelső alkalommal. Talán akkor még igen.
De aligha van köztünk, aki most először járna itt...

"Mind bűnösök vagyunk" - mondja a biblia. Rühellem a képmutatástól és bigott álszentségtől csöpögő vallási parasztvakítást.

Hogy "bűnösök vagyunk", úgy értelmezem - hozzuk magunkkal a korábban elkövetett hibáink karmatikus terhét.

Hiszen javítani érkezünk. "Újra-táblával" vágunk neki ismét a feladatnak, hátha most majd jobban csináljuk.


És jobban csináljuk...?




Talán a szándékot sikerül megőriznünk...



Ezért kerülünk újra és újra összeütközésbe önmagunkkal...


Mennyivel másabbul hangzik, ha mindezt egyes szám első személyben mondom...

Ezért kerülök újra és újra összetűzésbe önmagammal...


Nem vagyok angyal.


És büszke sem vagyok rá.




Démonok laknak a lelkem mélyén, sötét, fény alig-járta barlangöblök homályában...


Démonok...?

Vágyaim torzszülöttei ők...


Soha ki nem mondott sóvárgások, erkölcsi-, társadalmi normák által fiókaként megfojtott érzelemnyúlványok...


De aki magába néz, tudja, hogy nem halnak meg olyan könnyen...


Mint az oxigénhiányos embrió - degenerálódva, de tovább vonaglanak a mélyben...




Vágyak...


Azok, amelyekről senki sem beszél...

Azok, amelyeket még önmagunk előtt is titkolunk...

Azok, amelyeknek létét is tagadjuk, s körömszakadtáig tagadni fogjuk mindenki előtt...


Hatalom...

Uralkodni egy másik szuverén egyén felett... Leigázni, fölé kerekedni...

Szolgalelkűség...

Földre kushadni egy Másik előtt...
Alávetni magunk - levetni minden felelősséget és megtenni azt, amit nem mernénk, amit szégyellenénk - fogunk is, amint kijózanodunk...

Kéjvágy...

Elmerülni az édes kínok tengerében, belevetni magunk, mint öngyilkos a szirtről, ahogy a tajtékzó, vad habokba hull...

Eldobni mindent - célokat, felelősséget, álmainkat, szeretteinket, a megfelelés kényszerét, a kudarcainkat - mindent...





"Ó, Angyal...!


Míg arcod fürösztöd az égi ragyogásban, 
másik orcádra annál sötétebb árnyék vetül..."