Aphiémi, avagy a megbocsátásról

"...Személyes tapasztalatom, ha valakinek nem tudtam megbocsátani, az

mindig  számomra  volt  kellemetlen.  Nagyon  kellemetlen.  Olyan

karmos érzéseket  hurcoltam  magamban,  melyek  elsősorban  engem

sebeztek.   Az   én   lelkemet   mérgezték   meg,   s   állandóan

kizökkentettek   a    nyugalmamból.   Nem    kellemes   haragban,

sértettségben, tompa  bosszúvágyban, bármiféle  fojtott indulatok

tüzében égni.

Ahogy egy jó barátom mondta:

"Szar a harag hatalom nélkül."

Ne haragudj a durva kifejezésért, de ez így pontos.

Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van.

Akinek nincs,  az hurcolja  a megbántottságát,  filozofál,  és  a

lelkiismeretével bíbelődik: senki sem kér tőle bocsánatot.

Sérelmein  csak  a  gyenge  rágódik,  nyalogatja  a  gyógyulatlan

sebeit: az  erős odacsap,  vagy nem  is foglalkozik a megbocsátás

gondolatával. Ez  ugyan nagyon mezítlábas életbölcselet, de mégis

igaz... és  ezt ne  feledd el, mert később, ha tovább gondolkozol

velem, még  hasznát veszed...  az benne  a  szellemi  szinten  is

érvényes igazság,  hogy mindig  csak a  gyenge sérül bennünk - az

erős soha!

Ott, ahol az ember erős: nem lehet megbántani.

Ahol gyenge, ott viszont sérül is... a kérdés az, hogy mit tegyen

a sebeivel?

Abban igazad  van,  hogy  ebben  az  egész  "megbocsátok  neked"-

játékban van  valami teljesen  hamis, álkeresztény szerepjátszás.

Póz, fölény, áljóság, a krisztusi morálnak hiteltelen, külsőséges

majmolása. Aki  a lelke mélyén sértett marad, aki szívében tüskét

hordoz, akiben a sérelem belül, ott, legbelül nincs elintézve: az

valójában nem  tud megbocsátani.  Hiába akar, hiába szeretne, nem

tud. Képtelen rá, mert sajog a sebe, és nem tud felejteni.

Ez igaz.

De ha  úgy véled,  hogy itt  valaki  fölé  kerekedsz,  s  ezáltal

lenézed őt,  tudd, hogy  ilyesmit  csakis  a  kemény  ego  gondol

bennünk, ő  az, aki  így működik,  ő az,  aki szívesen játssza az

ilyen álszerény álkeresztényt.

A valóság az, hogy van magasrendűség.

És van alacsonyrendűség is.

Színvonalkülönbség igenis van!

Minőségi különbség is van.

A  szellemi   világ  hierarchikusan  épül  fel,  éppúgy,  mint  a

földünket  körülvevő  légkör:  minél  tisztább  a  levegő,  annál

magasabban van.

Az Örök Ember eszményeit kiteljesítő lélek magasabb szférában él,

világosabb a világa, igazabb az igazsága, szebb a szépsége: lénye

napszerűbb s közelebb is él a naphoz.

Az átlátszóbb,  a tisztább,  a  fényesebb,  a  szeretettelibb,  a

bölcsebb és a megbocsátóbb feljebb van.

Egyszóval: magasabb rendű.

Utunk legeslegvégén  bizonyára egyenlőek  leszünk, de addig Jákob

létráján mászunk  fölfelé; igenis  vannak olyanok, akik fölöttünk

másznak, s olyanok, akik alattunk igyekeznek még fölfelé.

Fejlődés, érlelődés  van,  az  élet  erről  szól  -  sehol  sincs

egyenlőség.

Ha valaki  valóban megbocsát,  az fölemelkedik. Akár akarja, akár

nem.

Olyan  homokzsákot   hajít  ki  lelkéből,  hogy  önkéntelenül  is

magasabbra jut.

Magasabbra, mint az, aki nem tud még megbocsátani.

No de miért kell azért lenézni másokat?

Így csak  a karrierista  gondolkodik, hogy  aki fölé kerülök, azt

lekezelem, ha  valaki "fölé"  jutok, azt mindjárt le is nézem, rá

is lépek és ki is használom.

Keresztelő János  azzal kezdi,  hogy: "Aki  utánam  jön,  nagyobb

nálam."

S Jézus  erre nem  azt  mondja,  hogy  "ugyan,  ugyan  János,  ne

túlozzuk el  a dolgot,  mi egyformák  vagyunk!" -  mert János  az

igazat mondta.

Más  kérdés,   hogy  Jézus   számára   a   nagyság   szolgálatot,

önfeláldozást, alázatot  jelentett. Soha  senkit sem "kezelt le",

még Júdást,  Pilátust,  sőt  a  kínzóit  sem,  nem  is  szólva  a

tanítványairól, akiknek  megmosta a  lábait. Pedig  a bajban mind

szétszéledtek, Péter  háromszor elárulta,  Júdás pedig el is adta

őt, méghozzá  nagyon olcsón: harminc ezüstpénzért: lett volna mit

"lenézni" rajtuk.

De nem  fordult elő,  soha, még  azzal a katonával sem, aki arcul

csapta őt.

Azt mondta neki: Ha nincs igazam, bizonyítsd be - ha pedig igazam

van: miért versz engem?

Példátlan  mondat   ez  egy   manapság  is  jól  ismert  szadista

"baromhoz", akiben mégis embert látott.

Érzed, milyen  fenséges, isteni  szem néz  le ilyenkor  valakire?

Milyen  sérthetetlen   bölcsesség,  égi  fölény,  megbánthatatlan

szeretet?

Valaki fölé  kerülni nem  nagyobb gőgöt,  túlerőt  vagy  magasabb

társadalmi rangot jelent, mert ezekből rögtön az következik, hogy

lenézem, sőt  "lekezelem", aki alám került - hanem ezt a megértő,

királyi tekintetet,  amely még  az ilyen elvetemült fickóban is a

tudatlan, rossz gyermeket látja, aki nem nőtt fel, s aki egyelőre

még "alacsonyrendű".

Alacsonyabb osztályba  jár -  ha így  jobban  tetszik.  Meg  kell

szoknunk azt a gondolatot, hogy sajnos a tudatlanság: bűn.

És fordítva: bűn az, amikor valaki nem tudja, mit tesz. Ha tudná,

nem tenné, egészen biztosan. És az ilyen ember lent van.

Gondolkodjunk tovább.

Ne  haragudj,  hogy  személyes  ügyedet  nyilvánossá  teszem,  de

manapság ez sok embernek a gondja, és bizonyos vagyok benne, hogy

ha egyáltalán jutunk valamire, annak mások is hasznát veszik.

Egyébként ez nemcsak a tiéd - az én problémám is.

Minden, amiről  írok,  az  enyém  is:  látszólag  a  te  csomódon

babrálnak az ujjaim, de valójában a saját gubancomat is ki akarom

oldani.

Én is gyógyulatlan sebeket hurcolok magamban.

Jó lenne megbocsátani.

Csakhogy ez  elsősorban "nem  azon múlik, hogy a másikkal, azzal,

aki megbántott,  megsértett, megalázott, megvert vagy éppenséggel

megölt (mert  a sérelmet  a lélek  a  szellemvilágba  is  magával

viszi), mit teszek.

Mert ez már csak következmény.

A nagy kérdés, hogy a sérelmet önmagamban hogyan intézem el.

A  seb   ugyanis  bennem  fáj:  én  vagyok  megverve,  megsértve,

megalázva.

Ráadásul az én megbocsátásom a másikat nem menti fel!

Ezen a mondaton érdemes elgondolkodni.

Ha valaki ellopja  az ingemet,  én megbocsáthatom,  azt mondhatom:

legyen a tiéd!... sőt még a zakómat is odaadhatom, de attól ő még

tolvaj marad. Attól még továbbra is lopni fog, mindaddig, míg nem

éli át  a bűntudatát,  hogy "nincsen  ez  jól,  hogy  én  másokat

meglopok, s elveszem azt, ami az övék".

Az én  lelkemben is működik egy "benső elszámolás", az övében is:

én hiába  állítom át a magam számítását, attól még az ő "karmikus

számológépe" konokul kattog tovább a megszokott módján.

Hatni tudok rá, de nem sokat.

Amíg  nem   állítja  át  az  "Elveszem,  akkor  is,  ha  másoké!"

programot, addig ő sajnos tolvaj marad és lopni fog tovább. Akkor

is, ha én elengedem a tartozását.

Az ember "önelszámoló" egység.

Mondom, nem  teljesen, mert egymásra azért hatással vagyunk: egy-

egy  jó   tettel,  gondolattal   valamennyire  oldani   lehet   a

feszültséget, lágyítani  a  karmát,  s  némi  fényt  bocsátani  a

sötétségbe, de  mások helyett  sem élni,  sem  meggyógyulni,  sem

megtisztulni nem lehet.

Nem elég, ha én megbocsátom neki - ha ő nem szembesül a tettével,

s nem bocsátja meg önmagának, mindazt, amit tett.

 

Ez  a   szó,  hogy  "megbocsátani",  görögül  úgy  hangzik,  hogy

"aphiémi".

Azt jelenti,  hogy elküldeni,  elengedni, elbocsátani,  figyelmen

kívül hagyni, maga mögött hagyni.

Sokszor hangzik  el  ez  a  szó  az  evangéliumban,  más  és  más

jelentéssel.

Amikor Jézus  a  tanítványaival  magányos  helyet  keresve  "maga

mögött hagyja  a sokaságot",  az éppúgy  aphiémi, mint  amikor  a

keresztfán,  halála  pillanatában  "kibocsátá  lelkét".  Elengedi

(aphiémi) a  lelkét. Ahogy  aphiémi az  is, amikor  valaki  mások

vétkét "megbocsátja".

Most már közeledünk a lényeghez.

Amikor az  ember feloldja  magában a kötelékeit, amikor nem tapad

valamire vagy  valakire sem  érzelmileg, sem gondolatilag, amikor

fájdalmát, sértettségét  és valamennyi lelki gubancát maga mögött

hagyva elengedi az egészet: az az aphiémi.

Amikor a  nekem okozott  sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezem

meg,  ahogy   egy  hajó   megfeledkezik  a  maga  mögött  hagyott

hullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a

porban hagy...  vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük,

magunk mögött hagyjuk, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás.

Nincs  benne   semmi  színjáték,   póz,  vallásosság   és   főleg

méricskélés.

A gyűlöletet,  a sértettséget,  a bosszúvágyat, a haragot eldobja

az ember, mint egy kinőtt ruhát, s nem hurcolja tovább magával.

Hagyja elmerülni, eltűnni, az örök feledés homályába borulni.

Nem foglalkozik  vele többé,  nem dédelgeti  magában, nem szenved

miatta.

Eldobja, mint  egy cigarettacsikket.  Nem szívja  tovább: így  is

sokáig rongálta vele a tüdejét.

A megbocsátás: egy letapadás megszüntetése.

Ott van  a haldoklásban  is. Az  agónia néha  éppen azért  nyúlik

elviselhetetlenül hosszúra,  amiért egy-egy fájdalmas lelki sebet

is egy  életen  át  hurcolunk  magunkkal:  képtelenek  vagyunk  a

letapadást  megszüntetni.   Lelkünk  már  menne,  de  nem  tudjuk

elengedni. Belenőttünk  vágyainkkal, szokásainkkal,  idegeinkkel,

vérereinkkel -  nem tudjuk  elengedni. Shakespeare  darabjai teli

vannak ilyen  megbocsátásra képtelen lelkekkel, akik visszajárnak

kísérteni az élőket, mert égnek a bosszú szomjától odaát.

A lényeg a megszabadulás.

És ez  nem könnyű,  mert ahogy  lelkünk a testünkhöz, sérelmünk a

lelkűnkhöz  ezer   idegszállal  s   százezer   hajszálérrel   van

hozzánőve.

Ha húztak már fogadat, tudod, miről beszélek.

Akármilyen fájós az a fog: a tiéd!

Nehezen adod.

No most, ha az a gondolat megnyugtat, kedves Judit, hogy a "másik

azt tette,  amit kellett",  vagyis  hogy  a  téged  ért  bántalom

sorsszerűen ért  -  ám  fogadd  el.  Ha  ettől  a  "fájós  fogad"

könnyebben kijön,  akkor hidd  el - lehet, hogy van is benne némi

igazság. Van,  aki a  húzást altatással  kéri, s miért ne, ha úgy

könnyebben megszabadul  a belenőtt  fájdalomtól. De  azért tudnod

kell, hogy  az igazi  megbocsátásnak akkor is működnie kell, ha a

másik  olyasmit   művelt,  amit   egyáltalán  nem  kellett  volna

megtennie.

De mondom: ha segít a gondolat, hogy "sorsszerű" volt, fogadd el.

Van benne igazság... is.

Ebbe most ne menjünk bele.

A lényeg, hogy szabad legyél.

És ebből  következik az,  ami nemcsak  a vallás,  hanem a mélyebb

pszichológia lényege is: a megbocsátás éntelen állapot.

Ezért rokon a halálélménnyel.

Valódi, isteni  Énünket nem lehet sem megbántani, sem megsérteni,

sem megölni.  Ami bennünk  sérül: a halandó egónk. Az ego az, aki

sebezhető, akinek fáj, akinek érdekeit bántják - aki jóvátételre,

bosszúra szomjas, mert nem tud felejteni.

Az ego  az, aki a másik egóval engesztelhetetlen harcban áll, aki

ha sért,  nem veszi  észre, ha pedig sérül, nem felejt, és örökké

nyalogatja sebeit.

Az ego az, aki a karma kerekét hajtja, hajtja, hajtja.

Az ego  mindenért meg  akar fizetni,  mindent  meg  akar  torolni

százszorosan, vagy  ha ő  maga nem  képes rá,  azt hiszi, hogy az

Isten fog helyette bosszút állni.

A bosszúálló Isten képét az elvakult, ostoba ego vetíti az égre -

s csalódik, ha azt tapasztalja, hogy istene nem működik.

Az ego  a "szemet  szemért" törvényvilágában él, s benne is marad

mindaddig, amíg él.

Az  ego   -  kitalálhat   bármiféle   trükköt,   elvet,   morált,

pszichológiát - nem képes megbocsátani!

Hiába akarja, nem képes rá...

Hogy miért?

Mert akkor ő meghal.

És ezért azt mondja: inkább fájjon, minthogy én ne legyek!

Így aztán  az "elengedést"  csak hazudni  tudja, de megvalósítani

nem, hiszen éppen ő az, akihez az egész érzéshínár hozzátapad, és

vele együtt szűnne s merülne a mélybe az egész - ha elengedné.

Megbocsátani csakis az önfeledt ember tud.

Az  önzetlen,   az  éntelen,   akinek   halhatatlan   lénye   már

valamennyire felébredt..."