Legalább tudjunk egymásról...

"A hatodik faj

1.

Egy  részlet  Hamvas  Béla  1943-ban  megjelent  A  Vizöntő  című

esszéjéből:

"Uszpenszkij írja,  hogy az  egész Földön,  faji, népi,  vallási,

társadalmi, műveltségi,  korbeli, nembeli különbségektől teljesen

függetlenül, tökéletesen új, hatodik emberfaj van kialakulóban. A

new race - az új emberfaj keletkezése, kibontakozása érthetetlen,

nagy misztérium.  Amíg ennek a fajnak a Föld minden táján elszórt

tagjai -  akár dél-afrikai  bányában, akár  farmon,  balkáni  kis

faluban,  londoni   külvárosban  mint  segédlelkész,  hivatalnok,

katona, rikkancs,  munkás vagy sebész - egyedül állottak, önmaguk

előtt  is  úgy  tűnt,  hogy  abnormis,  lehetetlen  lények,  akik

környezetükkel és  világukkal nemcsak hogy nem tudnak megegyezni,

hanem azzal egyetlen lényeges pontban sem érintkeznek... Idegenek

voltak... Az még titok, hogy a hozzám hasonlók hol vannak. De már

tudom, hogy  vannak, és  ha  találkozom  velük,  felismerem  őket

anélkül, hogy  egyetlen szót  váltanánk. Amíg valamilyen emberből

csak egy van, kivétel, ha kettő, különös, ha három, már közösség.

Egyelőre még  csak nyomokban...  a találkozás  és  egyesülés  még

késik." Mindig éreztem, hogy ilyen "idegen" vagyok.

De az  már új  felismerésem, hogy  mennyien vagyunk,  nem idevaló

fehér hollók, akik egészen másképp gondolkozunk, mint a világ.

Hamvasnak alig  voltak még  társai. Alig több mint néhány ember -

azokban is gyakran csalódott.

Én már testvéreknek írok.

Sok testvérem  van... igen...  változtak az idők, és egyre többen

vagyunk.

Honnan ismerjük föl egymást?

Onnan, hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk.

Onnan, hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól.

Onnan, hogy messze nézünk, jóval a földi élet és a halál határain

túlra.

Onnan,  hogy   nem  engedjük   megfosztani   magunkat   attól   a

bizonyosságtól, hogy halhatatlanok vagyunk.

Onnan, hogy hiszünk a hitben.

Onnan, hogy sejtjük: ahová elindultunk, ott várnak.

Onnan, hogy belül keresünk, magunkban is, másokban is.

Onnan, hogy bár magányosak vagyunk, nem vagyunk egyedül.

Onnan, hogy életünknek, még ha nehéz is, értelmét látjuk.

Onnan, hogy  tudjuk: nem  azért merítünk  az ősi  forrásból, mert

"menekülünk a múltba", hanem mert ez a forrás tiszta.

Keressük az Istent.

Fölvesszük  az   elhajított  és   sárba  tiport   nagy  szavakat,

megtisztítjuk s  megmentjük őket,  mint egykor  Noé az állatokat;

mentjük a szeretetet, a boldogságot, a békét, a hitet, a reményt,

a harmóniát,  a jóságot,  a derűt,  a barátságot,  a  családot  -

mentjük a  szellemet, a  lelket, az  angyalokat, a  bölcseket,  a

mestereket mentjük, azt, ami emberi és isteni.

Az ilyen  mentési kísérletet  jó esetben  lenézik- rossz  esetben

gyűlölik és üldözik.

A világ  minden magasabbra  mutató szellemi igényt túlhaladottnak

tart.

A hatodik faj tagjait hülyének nézik.

Álomfalóknak, "idealistáknak", akik menekülnek a "valóság" elől.

A valóság szerintük az, hogy az ember az anyag gyermeke, őssejtek

produktuma, eszes  majom, akit  a mai  napig a  dzsungel törvénye

irányít: a szerzés, a gyűjtés, a gazdagodás, a hatalom, a másokon

való átgázolás  ösztöne, újabban  pedig a kényelem és a természet

"leigázása".

A valóság szerintük az, hogy foggal-körömmel érvényesülni kell.

Hogy pénzt kell szerezni, minél többet s bármilyen áron.

Hogy az életnek nincs "értelme"; célja pedig egy: a gazdagság.

Hogy a  szeretet szép szó, de nem működik. Az életet a kíméletlen

önzés irányítja.  A ravasz  ész, az ügyes kapcsolatok és persze a

töltött   fegyver.    Régen   így    mondtuk.   Ma    úgy:   hogy

tömegpusztítófegyver.

Szerintük az a valóság, hogy nincs Isten.

Aki nem  így gondolkodik,  arról azt  mondják, hogy  álmodozik, a

múltba menekül,  mert képtelen  elfogadni a  jelenét, vagyis azt,

hogy a világ - a végveszélybe rohan.

A pusztulásba rohanást "fejlődésnek" hívják.

Korán rájöttem: én a hatodik fajnak az írója vagyok.

Ma már egyre többen vagyunk.

Többféle lélektan,  többféle gyógyászat, többféle hitvilág - de a

lényeg ugyanaz.

Jel van a homlokukon azoknak, akik másképp gondolkoznak.

Ritkán sikeresek.

Sok közülük a névtelen, mellőzött, szegény ember, akit környezete

"nem vesz  komolyan", akit  férje, felesége,  élettársa "nem  ért

meg". Úgy  érzi, nem  tartozik sehová.  Egyedül  van.  Úgy  érzi,

kimaradt az össztáncból, s ez így is van: nem vállal közösséget a

korszellemmel. Ritkán  akad hírneves  közöttük.  Inkább  olyanok,

akik   nem    vitték    semmire,    jelentéktelenek,    különcök,

korszerűtlenek  -   nem  tudod,   hogy  aki   odakint  turkál   a

szemeteskukában,  nem   testvéred-e?  Hogy  akit  figyelemre  sem

méltatsz, nem  társad-e? Hogy  akinek elfelejtesz  köszönni,  nem

eljövendő  országod  királya-e.  Nem  tudhatod,  mert  a  rangsor

láthatatlan, s  a szellem  birodalmában az  a legnagyobb,  aki  a

legalacsonyabban van.

A régi  mese ma  is  érvényes:  a  bölcs  rabbi,  mielőtt  elment

hazulról, azt  mondta kisfiának: "Meglátod, ma eljön hozzád Illés

próféta!" -  De nem  jött senki. Csak egy koldus kopogott, akit a

kisfiú  elzavart.   S  amikor   hazajött  végre  a  rabbi,  lázas

kíváncsisággal kérdezte  a fiát:  "No, mit  üzent nekünk  a  nagy

próféta?"

A történet  értelme nem  az, hogy  a szegényeket  becsülni  kell,

hanem az,  hogy  a  legnagyobb  szellemiségek  koldusgúnyában,  a

jelentéktelenség álruhájában élnek közöttünk.

Nem tudod, kivel beszélsz, mert nem látszik rajta.

Ami látszik és ami manapság látványos, az éppen a senkiségünk.

Ha "testvért" kutatsz, nézz a jelentéktelen gúnya mögé:

mindenki gyanús,  aki nem  vitte semmire,  akinek,  ha  vitte  is

valamire, nem  fontos, akit  bolondnak tartanak, életképtelennek;

"testvérgyanúsak" azok,  akik sokat küszködnek, mert kizuhantak a

mai kíméletlen patkányversenyből.

Valaha a Fény felé élőket - mind keleten, mind nyugaton - egy-egy

vallás gyűjtötte össze.

Ma ez már nem így van.

Ma már  az istenkeresők  - éppen  azért, mert  az  idők  során  a

legtöbb vallás  elvesztette a forrás tisztaságát - vallás fölötti

utakat keresnek.  Ahová, természetesen, a vallásokból is el lehet

jutni, de csakis akkor, ha újra az ősforrás vizéből merítenek.

A "hatodik  faj" manapság  szétszórtan él,  ami azt jelenti, hogy

egy  buddhista,   katolikus,   taoista   vagy   éppenséggel   egy

"vallástalan" ember között gyakran szorosabb egyetértés van, mint

mondjuk két katolikus vagy két zsidó között.

Az "alapállás",  a metafizika  ősigazsága sohasem változik - de a

vallások éppúgy születnek, élnek, virágzanak s öregednek, mint az

emberek. Fiatalon  szépek, üdék  és vonzók,  öregkorukban már nem

látnak túl  önmagukon, régi  szokások és  elmúlt divatok  rabjai,

ugyanazt és  ugyanúgy hajtogatják  gépiesen, s  ami a  legnagyobb

baj:  rendszerint   torzsalkodnak  és   megosztják  az  embereket

egymással.  Ahogy   a  testből  is,  ha  nagyon  öreg  és  beteg,

megszökhet a  szellem, s  csak félig  van  már  benne,  csupán  a

legalsó, sűrű  életerejével, s  ilyenkor  mondjuk  azt  a  kedves

hozzátartozónkra, hogy  "ez már  nem ő!" - úgy a vallás is sokáig

vegetál, a szellem fénye nélkül. Még él, még működik, de már "nem

ő".

Ezért van  az, hogy miközben gyökereikben azonosak, a vallások és

szekták között  feloldhatatlan -  néha  évezredes  ellentmondások

feszülnek.

A hatodik  faj embere  számára figyelmeztető jel, ha az Egy Isten

gyermekei nem  tudnak nemhogy  szeretetben élni, de még kiegyezni

sem egymással.

Hitvitáknál, mint  minden nagy  ideológiai vitánál, a hatodik faj

gyermeke azt mondja, hogy egyiknek sincs igaza.

Igazság  csak   azoknál  van,  akik  összegyűjtenek,  és  sohasem

azoknál, akik szétszórnak.

Ezért, ha  bárkiről van  szó, nem  azt nézzük,  hol lehet  ezt az

embert gyűlölni,  megvetni, elítélni  - hanem azt, hogy hol lehet

szeretni.

A legcsúnyább  arcon is  találni valami szépet, és minden idegen,

taszító ellenszenves és "rossz" emberben is van valami szeretetre

méltó.

Addig kell  keresni, forgatni,  nézni a  másikat, míg rátalálok a

szép oldalára.  Mert van!  Mindenkinek! A  hatodik faj  gyermekei

kiábrándultak abból  az évezredes  reflexből,  amely  mindenkiben

azonnal a  sátánt keresi.  Azt,  ahol  aljas,  ahol  téved,  ahol

ostoba,  ahol   csúnya,  ahol   gonosz,  ahol   elítélendő,  ahol

félelmetes, ahol lenézhető, megvethető - ahol idegen.

Mi másokban az angyalokat keressük.

S meg is találjuk mindenkiben!

A bukott angyalt.

Soha még  ennyire nem  volt  rögeszmés  és  megszólíthatatlan  az

ember,  mint   most,  az   utolsó  időkben.  Történelme  során  a

legfélelmetesebb arcát mutatja - az egész földi életet fenyegeti.

És mégis: sajnálatra méltó.

És szeretni  kell, mert  soha még ennyire kevéssé nem tudta, hogy

mit cselekszik.

Nem tudom,  hogyan alakulnak  ki testünkben az örökítő sejtjeink,

hogyan sűrítik  össze génjeim testem és életem minden jó és rossz

tapasztalatát, mik  azok a  kódjelek,  amelyek  azt  üzenik  majd

utódomnak, hogy  "így!" és főleg, hogy "így ne semmiképp, mert ez

tévút, bukás  és szégyen!"... de az biztos, ezek a gének, ezek az

újra- és  újratermelődő örökítő  sejtjeim valahol  mást  akarnak,

mint én,  s bizonyos  értelemben elárulnak engem: én az elmúlásra

készülök,  s   minden   más   sejtem   a   fönnmaradásért   küzd,

eszeveszetten küszködik  s egyre  reménytelenebb csatát vív, hogy

ideig-óráig fönntartsa  még ezt  a széthullani akaró, idejét múlt

szervezetemet - miközben örökítő sejtjeim már hittel és reménnyel

csakis a  jövővel foglalkoznak!...  Nem a  haldoklóval,  hanem  a

születővel!... Nem  azzal, aki itt elmúlik, hanem azzal, aki majd

lesz!... Valamennyi  sejtem reménytelen honvédő háborút folytat a

múlandóság ellen  - génjeim  már egy  másik, szebb és értelmesebb

életre készülnek.

Müller Péter  történetéből csak  egy érdekli őket: "így igen! Így

pedig soha  többé!" Vagyis  a tapasztalat.  A tanulság.  A  végső

értelem. Egyébként  már leírtak  engem. Nem  akarnak  megmenteni.

Csakis azt, ami belőlem majd lesz: az újat.

Így vagyunk mi is, a hatodik faj tagjai.

A múlt  minden keserves  tanulságát lepároljuk.  Nem nehéz,  mert

ezekben az  utolsó időkben,  mint egy  operai  fináléban,  minden

együtt  van   és  látható  mindabból,  amit  az  emberiség  egész

történelme alatt  képtelen volt  elintézni. Az  összes kor minden

megoldatlan problémája  itt van  a színen, s üvöltve dalol. Ettől

van ilyen hangzavar. Amit valaha előre láttak: most itt van. Amit

megjósoltak, megvalósult. Amivel próféták riogattak valaha - most

éljük. Mert ők még tudták, hogy az emberi történelem nem új és új

összefüggéstelen fejezetekből áll, hanem egységes karma-lánc.

A tévé  híradóit mintha Ézsaiás, Jeremiás, az apokalipszis Jánosa

vagy Nostradamus rendeznék.

A legriasztóbb biblikus látomások elevenednek meg előttünk, olyan

döbbenetes, a  legkisebb részletig  menő hitelességgel,  hogy nem

győzünk csodálkozni:  hogyan lehetett  ezt látni ennyi évezreddel

ezelőtt?

Most van minden, egyszerre.

A régen is most van. A hatezer évvel ezelőtt is most van:

amit nem  tudtunk elintézni  annyi idő  alatt, csak toltuk-toltuk

magunk előtt, az most a körmünkre ég.

S mi mégsem a múltba, nem is a jelenbe, hanem a jövőbe nézünk.

Ez a dolgunk.

Megmenteni nem az életet - hanem az értelmét.

Megmenteni a szeretetet.

Átvinni, ahogy  a költő  mondja, "a  szerelmet a  túlsó  partra",

amiről fogalmunk  sincs, milyen  lesz. Nem tudjuk, milyen a túlsó

part. Nem készen vár - belőlünk lesz majd. Most érleljük, ebben a

halálos lebomlásban.

A valódi  "globalizáció" nem  gazdasági, hanem  szellemi úton jön

majd létre.

Ez lesz,  a Vízöntő-kor  sötét nyitánya  után, a  katartikus,  de

fényes kibontakozás.

Fogjuk meg egymás kezét.

De ha  nem sikerül  - mert  ma ez  is nehéz  -, legalább  tudjunk

egymásról a sötétben..."