Az embereket elviselni

"...Amikor megkérdeztem  bölcs nagyanyámat,  hogy az elmúlt kilencven

esztendejében mi  volt  a  legnehezebb,  gondolkodás  nélkül  azt

felelte:

- Az embereket elviselni.

Mondhatott volna  mást is,  hiszen elvesztette férjét, gyerekeit,

vagyonát, egészségét, elvesztette az ifjúságát és a szépségét, de

mindezt valahogy  elintézte magával. És elintézte az Istennel is.

Előbb-utóbb rájött, hogy életének minden csapása sorsszerű. Nehéz

- de természetes.

De az  embervilág, ez  az önző  és zűrzavaros tenyészet, amelyben

élt, nem volt "természetes".

Ahogy ő mondta, nem volt "normális".

Halál, betegség,  öregség mindig  volt és  lesz is.  Aki embernek

születik tudja  ezt, s  ha nehezen  is, de  megtanul együtt  élni

ezzel a bajokkal, mert ezek "normális" bajok.

De az,  hogy olyanok  vagyunk, amilyenek, az nem normális, az egy

feldolgozhatatlan és  érthetetlen külön  teher: őrültek között az

amúgy is  nehéz  élet  szinte  tűrhetetlenné  válik,  s  ezért  a

legnehezebb "elviselni az embereket".

- Értem őket - mondta nagyanyám. - Értem. Sajnálom. Néha szeretem

is. Csak az a nehéz, tudod, hogy idegileg nem bírom ki őket!..."

 Ezt a részt olvasva arra jutottam, hogy irtó szerencsés figura lehetek...!

Amiért "csupa" - de legalábbis a leírt átlagtól messze több - olyan emberrel hoz össze az életem, akik szeretni valóak...!!

De tényleg!

Lehet megbízhatatlan, lehet, hogy elhagyott, mint szerelmet, mint barátot, lehet, hogy igazságtalan volt, lehet, hogy nem is ismerem annyira - de amit megtapasztaltam belőle, az szeretni való...!

A régi- és a mostani munkatársaim között, az ügyfeleim és az ismerőseim között - számtalan ilyen embert ismerek...

Majdnem azt mondanám, hogy szinte mind...

Nem először éreztem azt a felhőtlen boldog szertelenséget, hogy "szeretem az embereket!" :)

Szinte sajnálom Müllert, és mindenkit, aki olyan világot álmodik magának, amilyet ő leír...